A könyvvel először 2003 nyarán, egy nyári táborozás alkalmával találkoztam. Hetedik osztályos „kiskamaszként” süttettem a hasam a Balaton partján. Egy alkalommal ellátogattunk Keszthelyre, ahol egy utcai könyvárustól nevetséges összegért, kereken 300, azaz háromszáz magyar forintért vesztegették eme kötetet. Nem is kellett több, megleptem vele magam. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a mű, a könyvespolcom egyik legféltettebb darabja lesz.
A történetet Triturus, a krónikás és mesterdalnok tollából ismerhetjük meg, az ő sajátos stílusában. A helyszín Karavan, a Mongor birodalom egykoron lenyűgöző fővárosa, ami „mostanra magán hordozta az enyészet stigmáit”. Itt áll egy kétes hírű fogadó, a Sárga Kígyó. Az egyik asztalnál négy figura üldögél. Csibor egy goblin pap, aki fajtája képességeinek határát érte el, de származása hatalmas akadályként állt hírnevének az útjában. Tölgytövi Zaislo, a kocsmai verekedő, aki hatalmas harcokban szerzett tapasztalatokat, de ezeket könnyelműen ajánlotta fel a Bor és Mámor urának. Behemor, a barbár, kinek ereje seregekével vetekedett és legyőzhetetlen harcos hírében állt, de amikor útja keresztezte a Szerencse Istennőjének ösvényeit, csillaga leáldozott. A negyedik figura Yabagabb, a gyerekes harcos-varázsló, akinek az életét nyughatatlan természete, szórakozottsága keserítette meg. Ők négyen megfogadják, hogy kereken egy napig nem bocsátkoznak semmiféle kalandba, történjék akármi. Fogadalmukat meg is szentelik borral. Közben a fogadóban számos furcsa esemény történik, de ők akkor sem zavartatják magukat, mikor asztaluktól néhány méternyire, halomra gyilkolják egymást a különféle szerzetek. A különös események sorozata akkor kezdődik, amikor egy feltehetően leprás, elevenen rothadó alak érkezik a fogadóba, és karantén alá helyezik az épületet.
A történetről nem is árulnék el többet, hiszen én sem szeretem, ha előre lelövik a csattanókat a könyvben, amit épp el akarok olvasni. Ebben a regényben pedig csattanó az van bőven. Megjegyezném, hogy nem egy szokványos fantasy könyvről van szó. Főleg ha a mű szóhasználatát és fogalmazási stílusát tekintjük. Persze megtalálhatóak benne a klasszikus elemek, de csak néhány helyen. A kötetben hemzsegnek a poénok és a szerepjátékokra vonatkozó fricskák. Íme egy példa az utóbbira: „Nekem már hetvennyolc kalandom kezdődött úgy, hogy egy fekete csuhás varázsló jelent meg a kocsmában, és megbízott valamilyen küldetéssel- kezdte Yabbagabb. – Igaz, a hetvennyolc esetből csak négy volt olyan, mikor teleportálással érkezett a varázsló.” Ez leginkább azoknak lehet ismerős, akik nagy D&D rajongók. Humor tekintetében egy alakot kiemelnék, mégpedig Zaislot. Véleményem szerint neki vannak a legnagyobb poénjai a könyv egészében, persze a többiekre sem lehet panasz, de nálam akkor is ő vitte a pálmát. Itt egy példa az ő humorára: „- Vámpírlord vagyok! Ez a szánalmas emberféreg tönkretette életcélomat…
-Ki a szart érdekel!?- sóhajtott mérgesen és fáradtan Zaislo.- Ennyi állatságot összehordani! Fogd be a pofád, és eriggy a pokolba! Rühellem az olyan lényeket, akik jobban kedvelik a vért a bornál!”
Befejezésül megemlíteném, hogy Dörnyei részéről nagy bátorságra vall, hogy saját néven jelentet meg könyvet, holott manapság az a divat az írók körében, hogy felvesznek valami külföldi álnevet. Minden elismerésem az írónak, hiszen hatalmasat alkotott. Meg merem kockáztatni, hogy ez a könyv a magyar fantasy irodalom egyik legkiemelkedőbb darabja.
Értékelés: 10/10