Thomas és az előadó, mint ahogy már a számtalan egyetlen alkalommal becsörtetett a szobába, s a 21,65 m2-es termet betöltő három hallgató sokaságának rendíthetetlen buzgalommal kezdték mesélni mondandójukat. Mivel Tom az atomfizikáról regélt, s vele egyszerre az előadó a svábbogarak szaporodásában mélyedt el, a megszámlálhatatlan három hallgató végtelen mélységekbe süllyedt a csodás előadásnak köszönhetően, melyből egyértelműen kivehető volt, hogy a relativitás-elmélet nagyban összefügg a svábbogarak, s minden más bogár, rovar szaporodásával, azok életmódjával és táplálkozásával. A különösen érdekfeszítő agytágítás pontban 9 óra 8 perc 36 másodperckor kezdődött, így nem egész 13 perc 38 másodperc után elérkezett az ebédszünet, melyet a két, azaz kettő professzor és a csak nagy munkával összeszámolható és összegezhető három, 70 év körüli ifjú nebuló közösen, a mellékhelyiség egyik piszoárjának társaságában költöttek el. A táplálék, mely stílusosan rovarsalátából állt, különösen kielégítette mindannyiuk étvágyát, aztán csoportos hányás következett, melyet az ünnepélyes "Óda a magasságos mennyezet pincéjéhez" című régi bordal eléneklése koronázott meg. Eme ünnepélyes szertartás után mind visszavonultak a már említett 21,65 m2-es szobába, s folytatódott a tanóra onnan, ahol abbahagyták: a fűzfák szerkezeti felépítésétől, melyet párhuzamosan kísért a legendás lápi nyenyecről szóló anekdoták egyvelege. Előbbit az előadó, az utóbbit a három nebuló summázta. Tom érdekfeszítve figyelte ezek előadását, s arra gondolt: "Ej, de jó volna, ha én is olyan szépen tudnék énekelni, mint ez a négy trubadúr". A tanóra végén, mely pontban 13 óra 48 perc 11 másodperckor ért véget, a művészek leültek, megtapsolták egymást, ajtót nyitottak, s vártak. Ekkor jelent meg az öt fehérruhás ember, furcsa, hátulgomgombolós pulóverek kíséretében, s egy fehérköpenyes mitugrásszal a nyomukban. A mitugrász, aki igen fiatal, alig 60 éves lehetett, csak ennyit mondott: "Uraim, megint lekésték a reggelit és nem vették be a gyógyszereiket. Azt pedig elmondtam már milliószor, hogy az intézet igazgatóját nem illik megkötözni, s beültetni egy szekrénybe a saját irodájában". Majd az ajtó melletti szekrényhez lépett, melynek üvegezett ajtaján át egy hasonlóan fehér köpenyt viselő úriembert pillanthattak meg a szobában tartózkodó egyének, mellén egy csíptetett kártya, a kártyán egy szöveg: "Prof. J. Franzöllnerhausstaufen, igazgató, Állami Elmegyógyintézet".