„Otthon, édes otthon”

Egy kicsiny kertes házban éltem a feleségemmel és a kislányunkkal. Ők jelentették számomra a világot. Csak értük éltem. Békésen éltünk egészen addig a napig, míg katonák nem jöttek értem. Olyan váratlanul történt minden, hogy még búcsúzni sem tudtam a családomtól. Csak berontottak éjszaka és elhurcoltak. Amikor kérdeztem, hogy miért, csak annyit feleltek: háború van. Nem értettem a dolgot, hiszen sem a tévében, sem a rádióban nem közöltek ilyen híreket, és az újságokban sem cikkeztek arról, hogy valami nincs rendben. Volt egy tiszt, aki egész normálisan bánt a „besorozott” figurákkal. Ő világosított fel, hogy azért nem tudtunk meg semmit, mert a kormány irányította az úgynevezett „szabad sajtót”. Csak olyan hírek jelenhettek meg, amit a cenzúrabizottság jóváhagyott. Azt is megkérdeztük tőle, hogy miért ilyen módon gyűjtötték a katonákat. Nem felelt semmit, csak annyit motyogott, hogy parancsra cselekedtek. Mind a mai napig nem tudtam meg, miért így zajlott a „sorozás”. A legszörnyűbb azonban az volt, hogy még egy levelet sem írhattam a családomnak.
Egy kis idő elteltével kivezényeltek minket a frontra. Azelőtt még csak egy tyúkot sem tudtam normálisan megölni, de ahhoz, hogy életben maradhassak, le kellett győznöm minden félelmemet és gyilkolnom kellett. Egyáltalán nem vagyok rá büszke, hogy könyörtelen gyilkos lett belőlem. Egy dolgot azonban mindig egyformán csináltam. Megpróbáltam úgy végezni az ellennel, hogy ne szenvedjen.
Mire véget ért a háború, már csak nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy a maradék emberségemet is elveszítsem. Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy hamarosan viszont láthatom a családom és karjaim között tarthatom őket.
Gyalog keltem útra. Két hét alatt értem a szülőfalumba, ahol a házunk is állt. A falu határától már futottam. De nagyot néztem mikor a házhoz értem. A kerítés teljesen leszakadva, a ház romokban, az udvaron méteres gaz és bozótos. Bementem a házba, de egy-két régebbi bútoron kívül semmit nem találtam, minden cuccot elhordtak. Eszembe jutott, hogy talán anyósoméknál leltek menedékre, hiszen ott nagyobb biztonságban voltak. Elrohantam hozzájuk. Apósom az udvaron takarított. Mikor meglátott, enyhe mosoly jelent meg a száján, de a szemei mérhetetlen fájdalmat tükröztek.
- Szervusz fiam! - mondta az öreg.
- Jó napot John! - köszöntöttem.- Hol van Lily és a kicsi Julie? - kérdeztem. Az öreg arca elkomorult, majd intett, hogy üljek le. Leültem egy farönkre és hallgattam John-t, ahogy könnyeivel küszködve mesélt.
- Néhány hónappal ezelőtt egy ellenséges század vonult át a falun, és éjszakára a közeli erdőben vertek tanyát. Egy páran közülük részegen bejöttek a faluba, hogy valami szórakozást találjanak. Az útjuk pont a ti házatok felé vezetett. Mivel némi fényt láttak kiszűrődni az egyik ablakon, ketten közülük berontottak. Lily-t és Julie-t csúnyán összeverték majd minden értékesebb tárgyat elvittek. Vagyis csak vittek volna, mert a két rohadék felettese utánuk jött a faluba, ugyanis a falusiak panaszkodtak, hogy nagyon zajosak. A tiszt megpróbált segíteni Lily-n és a kicsin, de már késő volt. Mire kiért a mentőtiszt meghaltak. – az öreg ekkor már zokogott, bennem pedig düh és szomorúság gyűlt. Reszkettem az idegtől, és csak annyit kérdeztem.
- Mi lett a két katonával?
- A tiszt, aki próbált segíteni a helyszínen lelőtte őket. Náluk szabály, hogy aki nőket és gyerekeket bántalmaz, arra azonnali halál vár.
Valahogy nem éreztem, hogy jobban lennék. Sőt… Valami elpattant bennem, hogy mi azt nem tudnám megmondani. Hiányérzetem volt, amiért nem a két kezemmel végezhettem a gyilkosokkal, de a másik érzés, ami kezdett eluralkodni rajtam az leírhatatlan volt. Annyit tudtam, hogy minél messzebb megyek annál jobb lesz. Nem, nem lesz jobb, de el kell mennem, mert ha itt maradok, beleőrülök a gyászba. Elbúcsúztam Johntól és elindultam. Hogy merre vitt a lábam, nem tudom. Csak mentem és mentem. Egyszer csak valami iszonyatos üvöltést hozott a jéghideg északi szél. Mintha farkas vonyított volna. Nem foglalkoztam vele, csak mentem tovább. Már sírni sem tudtam, csak reszkettem és a lábaim sem akartak engedelmeskedni tovább. Az út közepén térdeltem és csak üvöltöttem, ahogy a torkomon kifér. Észre sem vettem, hogy ma telihold van. Ahogy néztem a fényes kört az égen, valahogy megnyugodtam. Ám ekkor ismét felhangzott az iszonyatos hang. De ezúttal csak néhány méternyire lehetett a hang forrása. Jeges rémület lett rajtam úrrá, csak futni szerettem volna minél messzebbre, de ahelyett, hogy fel tudtam volna állni, minden elsötétült…

Oldalak: 1 2