Előfordult korábban is, hogy áruláson kapta, de eddig úgy volt vele, hogy nem érdemes nagy ügyet csinálni belőle. De ez a mostani már sok volt, hiszen teljesen tönkre tette azt, amit eddig „felépített”. Továbbra is dühösen tekintett az előtte térdelő Szélre, majd így szólt hozzá
- Mi a magyarázatod erre? – A hangja kemény volt, szavai nyomán dér telepedett meg a közelében lévő dolgokon.
- Mire gondolsz jó uram? – Válaszolt enyhe mosolyt megengedve magának Szél. Tudta jól, hogy Tél úrfi hatalma véges, ezért engedte meg magának a könnyedebb stílust.
- Hogy mire? – Kérdezett vissza Tél – Erre az egészre körülöttünk. Minden merő víz, sehol egy jégfolt, a madarak még mindig kinn a mezőn gyűjtik az eleséget és még azt mered kérdezni, hogy mire gondolok!? Felelj te utolsó féreg, mert különben itt rögtön végzek veled.
Tél tajtékzott a dühtől. Haragja nyomán minden csontig fagyott. Szél azonban kihúzta magát és Tél fölé suhant, majd így felelt sziszegő hangján az északi ifjúnak.
- Méghogy végzel velem! Nevetnem kell rajtad. Ahogy telnek az évek minden évben egyre selejtesebb Telet küldenek a nyakunkra. Hogy miért mondom ezt? Türelem őfagysága, rögvest elmondom. Az elődöd legalább tisztában volt vele, hogy véges a hatalma és engem sosem tud megölni, hiszen azóta élek mióta a világ létezik és fogok is míg az meg nem szűnik.
Tél felfogta miről is beszélt az aljas Szél, de ahelyett, hogy elkeseredett volna, a következő elhatározásra jutott.
- Most még megengeded magadnak ezt a hangot, de később szűkölni fogsz a kegyelemért, akár egy kivert kutya. Azt hiszed nem hallottam rólad fenn Északon. Az ostoba Felhők mindent elárultak rólad. Tudom, hogy mindig azt szolgálod, aki épp erősebb. Ne aggódj, nem teszek ellene semmit, de azt megígérhetem, hogy amíg hatalmon vagyok, ne legyen egy perc nyugtod sem. Teszek róla, hogy ne legyen olyan hely, ami ne az én jeges érintésem nyomát viselné. És te, drága Szél, te fogsz nekem ebben segíteni.
Szélnek nem tetszett Tél hirtelen nyugodtsága. Ez már nem az a taknyos kölyök, akinek a játékát elrontotta Ősszel karöltve. Nem akart ő akkor sem rosszat, de Ősznek az volt az utolsó kívánsága, hogy legalább néhány pillanatig legyen enyhébb az idő, legalább addig, míg ő békésen elalszik. Eleget is tett az akaratának, de Tél vergődik. Ellenben valami furcsa ennek a Télnek a tekintetén. Óriási hatalom sugárzik belőle és valami más is. Az őrület. Tél beleőrült abba, amit Szél tudatosított benne. Mostmár hiába próbálja csítítani, aligha ér el sikert, de azért megpróbálja.
- Fagyos uram! Bocsásd meg nekem az iménti szavaimat! Tudom elvetettem a sulykot, de ha valamivel a kedvedben járhatok, csak szólj!
- Átlátok rajtad! De mivel mást nem választhatok szolgámnak, ezért muszáj a te segítséged igénybe vennem. Menj Északra és hozz magaddal annyi havat, amennyit csak tudsz. És ne hagyd az ostoba Felhőéket lazsálni!
- Ahogy kívánod uram! Indulok azonnal!
Szél kénytelen volt útnak indulni, azonban nem siette el a dolgot. Az a bolond Tél ráér várakozni, addig is kiéli magát, míg vissza nem tér.
Tél jegesen mosolygott magában. Úgy gondolta, hogy végre minden jól alakul. De mielőtt visszaér az az aljas féreg, megy és megmutatja, milyen is az igazi hideg. Felállt, majd lassan elindult. Amerre csak járt, ijedten bújtak össze a madarak és a fák csak úgy recsegtek, ahogy megfagyott ágaikban a víz. Néhányuknak felhasadt a kérge is. A tavak és folyók befagytak egytől egyig. Tél megállt és gyönyörködött a művében. Egyszer csak észre vett valamit. Északról egy szürke tömeg közeledik elég gyorsan. Szél megérkezett.
- Terítsetek be mindent hóval! – Adta ki a parancsot Tél.
Szolgája és Felhőék azonnal nekiláttak. Közben pedig ő maga folytatta azt, amit az imént abbahagyott. Tél megmutatta igazi hatalmát.
Jó ideje így ment a dolog, amikor az északi fagyúr furcsa dolgot érzett. Elfáradt. Muszáj pihennie, hogy aztán újult erővel folytassa útját. Magához intette Szelet.
- Menj Északra és hozz annyi havat, amennyit csak elbírsz, én addig pihenek kicsit!
- Ahogy óhajtod uram!
Szél útnak is indult, de eszében sem volt Északra menni. Inkább Délnek veszi az irányt. Úgy hallotta, hogy egy nagyobb hatalom közelít onnan. Megnézi magának. Annál is inkább, mert Tél megöregedett. Csak kevés ideje van hátra. Azt gondolta megy még felhányja körülötte a havat, aztán indul is Délre. Elindult visszafelé, és ahogy sejtette Tél még mindig ott ült, ahol az imént hagyta.
- Megjöttem uram! A fiúk már el is kezdték a munkát.
- Remek! Csak folytassátok! Rögvest megyek én is, csak előbb kifújom magam. – Válaszolt az öreg Tél.
Szél még bohóckodott kicsit az öreg körül, aki közben elaludt, majd Dél felé indult. Valamennyi út megtétele után azt vette észre, hogy a hó olvadni kezdett és a fákon a rügyek megpattantak. Egy aranyhajú kislányt vett észre a fák között. Gondolt egyet és odasuhant elé. Az aprócska lány mézédes hangon szólt hozzá.
- Szia Szél!
Szél meglepődött. Honnan ismerheti őt ez a gyermek?
- Honnan tudod a nevem? – Kérdezte.
- Sok mindent tudok rólad, azt is hogy most ki mellett kellene lenned. – Válaszolt nevetve a kicsi lány.
- Ő már nagyon öreg, csak kevés ideje van hátra.
- Tévedsz Szél. Neki még nagyon sok ideje van hátra, csak most pihenni kell neki, hogy később újjáéledjen.
- Honnan tudod mind ezt?
- Az nem lényeges, inkább menjünk vissza Télhez!
A kislány és Szél együtt mentek vissza az Északi pihenőjéhez. A gyermek lágyan megsimogatta az öreg Tél arcát, aki kinyitotta szemét és így szólt.
- Ismerlek, csak nem emlékszem honnan.
- Mi már nagyon sokszor találkoztunk öreg barátom. – mondta mosolyogva a kislány, majd hozzátette – Jobb lenne, ha pihennél egy nagyot, hogy aztán új erővel végezhesd a dolgod!
- Igazad van kicsi lány. Ég veletek! Nemsokára találkozunk! – Válaszolt Tél, majd lehunyta mindkét szemét és mély álomba szenderült.
Szél értetlenül nézett a kislányra, aki valamit megérintett. Odanézett és meglepetten tapasztalta, hogy ahol az előbb Tél feküdt, ott most egy hóvirág nyílik. Visszapillantott a kislányra, majd egy kérdést tett fel.
- Ki vagy te?
A kislány elmosolyodott és így felelt.
- Én vagyok Tavasz!