Feleségét és fiát réges-rég elvesztette. Évtizedekkel ezelőtt a pestis ragadta magával előbb az asszonyt, majd a fiút. Akkor költözött ki a városból ide, ahol nyugodtan élhet a madarakkal, akik egykor enyhítettek fájdalmán. Különös dolog, de amikor eltemette feleségét és fiát, a papon kívül senki emberfia nem jelent meg a temetésen, holott azelőtt nem győzték a rokonokat és szomszédokat megvendégelni. Csupán néhány varjú gubbasztott csendben a szomszédos fejfákon, mintha ők is siratnák az elhunytakat. Az öreg a temetés után rögtön összepakolt és kiköltözött apja egykori házába, hogy a képmutató rokonságot még csak messziről se lássa. Egyedül a varjak követték.
Azóta ha eszik, valamennyit ad a madaraknak is, akik soha nem mennek el egy napnál hosszabb időre. Néhányuk folyamatosan a kunyhó és az öreg körül mozog, aki néha-néha beszél is hozzájuk. Eleinte csodálkozott azon, hogy a madarak száma nem csökken, sőt az évek múlásával egy-két feketével gyarapodott is a család, de egy idő után teljesen hozzászokott a jelenlétükhöz.
Az idei tél keményebben szorította a gyeplőt elődeinél. A csontig hatoló hideg viszonylag hamar beköszöntött, amit az erdőben élő állatok is megsínylettek. Míg korábban az öreg legalább heti egyszer tudott fogni magának valami vadat, most ezen alkalmak egyre ritkábbá váltak. Félő volt, hogy ha így folytatódik az idő, akkor az éhség és a fagy együttes hatása a családja után küldi a vénembert.
Hetek óta csupán kenyéren és némi szárított húson élt, ami az éhenhaláshoz soknak, míg az éhség csillapításához kevésnek bizonyult. Elvegetálhatott volna még egy ideig így, de tél lévén jóval több erőre volt szüksége megfáradt testének, és erőt csak normális étel révén szerezhetett.
A kunyhó előtt állva azon gondolkodott, hogy merre induljon élelem után. A kirakott csapdákat ugyan megnézi, ahogy eddig is minden alkalommal, de az esély arra, hogy valamelyikben talál valamit, egyenlő volt a nullával. Lassan két hónapja nem sikerült semmit elfognia hurkaival, holott azelőtt minden másnap elkapott egy nyulat vagy egy fácánt.
– Na, induljunk meg aztán csak lesz valami!
Ez leginkább a varjaknak szólt, akik néhány méterrel lemaradva követték az öreget minden vadászatkor. Vállán átvette íját, kezébe vette lándzsáját, majd döcögős léptekkel nekivágott a téli, alkonyba bújó erdőnek.
Minden egyes lépésénél a fagyos hó hangos reccsenéssel tört a lába alatt. Igyekezett minél csendesebb lenni, de teljes hangtalanságba burkolózni lehetetlen volt. Egyre beljebb ért az erdőben, közben pedig a nap egyre lejjebb kúszott a nyugati égen. Az öreg erősen figyelt, minden apró neszre felkapta a fejét. Némi hallgatózás után az egyik szemközti fa ágain megpillantott egy fácánkakast. Óvatosan vesszőt helyezett íjára, majd célra tartott. A fácán csak a fejét mozgatta, nyugodtan ült az ágon. A vessző szisszenése után egy pillanattal tompa puffanás hallatszott, a zsákmány mozdulatlanul feküdt a fa alatt. A varjak közül néhányan felkárogtak, mintha ha csak jelezték volna, ők is örülnek az öreg sikerének.
A vénember elbotorkált leendő vacsorájához, majd madarai felé szólt:
– Ebből aztán lakoma lesz a javából! No, de most induljunk vissza, mert egyre hidegebb és sötétebb van.
Sietősen indult el, már amennyire öreg teste engedte. Ugyanazon a nyomon haladt, amelyiken idefelé tartott. Az addig csendben levő varjak hirtelen éles károgásba kezdtek. Figyelmeztetni akarták az öreget, de mire észbekapott már késő volt. Hangosan kiáltott fel esés közben. A hó alatt megbúvó hegyes gyökérdarabban botlott meg. A bajt csak tetézte, hogy az éles fa végighasította a lábát. A sebből ütemesen előbuggyanó vér megfestette a havat.
A varjak leszálltak a földre, és az öreg körül hangosan károgtak. A földön fekvő vénember sírt. Tudta rég, hogy nem sok van hátra az életéből, de nem gondolta, hogy egy darab gyökér okozza majd halálát. Egyetlen dolog vigasztalta csupán, nemsokára együtt lehet a feleségével és a fiával. Meg sem próbált felállni, várta az elmúlást. Ahogy feküdt a varjak körbevették. A madarak közül egy előrébb lépett, és az öregre szegezte fekete tekintetét, aki értetlenül nézett a varjúra. A madár csőre nem mozgott, de a vénember tudta, hogy a hang, amit hall, az a fekete tollastól származik.
– Öreg! Te mindig jó voltál hozzánk. Megosztottad velünk az ételed, soha nem bántottál minket. Most mi segítünk rajtad. Nem gyógyítunk meg, arra nem vagyunk képesek, de eljuttatunk az asszonyodhoz.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte az öreg erőtlenül.
– Csak hunyd le a szemed! Hamarosan már velük lehetsz!
– Köszönöm!
Az öreg lehunyta a szemét. A varjak ugyanebben a pillanatban egyszerre kezdtek el károgni. Üteme, dallama volt a madarak rikácsolásának, ami egyre hangosabb volt. A hóban fekvő vénember egyre szebbnek találta madarai énekét. Az utolsó hang, amit hallott már nem is károgásra, hanem leginkább lágy hárfaszóra hasonlított. Legvégül minden elsötétült, de hallotta amint felesége és fia szólnak. Az utolsó levegőt abban a tudatban vette, hogy nemsoká a családjával lehet.
A varjak erre vártak. Az öreg teste halk sóhaj kíséretében szenderült örök nyugalomra. Majd egyszerre vetették magukat a testre. Az első falatot az csípte ki belőle, aki beszélt hozzá. A lakoma után a varjak együtt szálltak el, az öreg csontjai pedig máig abban az erdőben pihennek.