Az a különös szóbeszéd jár a faluban élő öregek között, hogy minden hónap második péntekén, mikor a nap már hanyatlóban van, a közeli erdő szélén álló vén vadkörtefa arany fényben kezd derengeni, s az előtte elterülő kicsiny dombban egy aranybarna keretes tölgyfa ajtó nyílik meg, melyben, ha hinni lehet a pletykáknak (amik, mint tudjuk sokszor hamisnak bizonyulnak) tömérdek kincset halmozott fel az idő. Mesés értékeket, ezüstöt, gyémántot, olyan kelméket melyek felérnek minden arannyal. Ám, mivelhogy a földön semmi sincsen ingyen a szegény ember számára, a belépés sem az a varázslatos kincsekkel teli világba. Annak, aki belépést szeretne nyerni a kamrába, egy olyan személyt kell feláldoznia, kit annyira szeret, hogyha elveszítené, a szívéből leszakadna egy darab. A falusiak szerint számtalan kalandvágyó kincskereső megpróbálta a belépést, s miután eltűntek a tölgyfaajtó mögött soha nem látták viszont a napvilágot…
A faluban csütörtök esténként a fiatalok csapatokba tömörülve az utcák szélén gyülekeztek, és szórakozás után néztek. Farkas Félix, és öccse, Dávid már régóta nem jártak el sehova a többiekkel. S nem csak azért mert pénzük sem volt ilyesfajta luxusra, hanem azért sem, mert többre értékelték, ha otthon lehetnek a szüleikkel, így együtt a család. Együtt játszani azzal a társasjátékkal, amit tavaly karácsonyra kaptak, együtt elkölteni a szerény vacsorát, bármit tenni, csakis együtt. Igazi összetartó család volt ez, melynél az egész vidéken nem volt különb. Nem mintha a környéken élő szomszédok nem szerették volna gyermekeiket, nem, nem erről van szó, ám egyik sem szerette olyan odaadóan és feláldozóan őket, mint Farkas Oszkár és felesége Zsófia. Oszkár 50-es évei közepén járt, már-már őszbe fordult az üstöke, ám még nem érintette meg a tél fehére tejfel szőke haját. Szemei gesztenyebarnák voltak, abból a fajtából, melyre csak egy pillantást kell vetnie az emberfiának ahhoz, hogy megítélhesse: megbízható és kedves a szemek gazdája. Szakadt ruhái, és gondterhelt járása azonban elárulták, hogy nincs minden rendben a Farkas családnál. Zsófia 7 évvel volt fiatalabb, mint férje, ám a sok munkától, amit otthon végzett, öregebbnek látszott. Míg férje a helyi jegyző mellett segédként dolgozott (máshoz nem is igen értett, ráadásul ilyen korban már nem kapkodnak az ember után), potom fizetésért, addig ő itthon mosott és varrt a szomszédokra. A kettejük fizetése éppen elég volt arra, hogy szűkösen megéljenek, s a napi betevő falat az asztalra kerüljön, ennél többről nem is álmodhattak, pedig másuk sem volt, csak az álmaik.
Pénteken, mikor minden családapa csak késő délután ért haza, Oszkár már délelőtt hazaért, pedig alig két órája ment el. Felesége éppen ruhákat foltozott és szegett, gyerekei iskolában voltak. Zsófia ijedten kapta fel a fejét az ajtócsapódásra, s legnagyobb meglepetésére férjét látta maga előtt, aki úgy állt az ajtó előtt, leszegett fejjel, mint a frissen vásárolt kutya, ami most rágta szét az új lakkcipőt. Lassan felemelte fejét, a feleségére tekintett, barna szemeiben végtelen szomorúság tükröződött. Egy szót sem szólt, csak várakozóan nézett, addig ameddig már nem bírta elviselni a kínzó csendet, s hatalmasat sóhajtott. Ebben a sóhajban benn volt a világ összes szomorúsága és keserűsége, s felesége Zsófia fátyolos szemmel, akadozó beszéddel, de kérdőre vonta:
- Oszkár, de...hogy-hogy ilyen korán…csak nem elengedett előbb a jegyző?
- Igazán meg kell értened szívem, nem tehettem semmit…
- Mit tettél Oszkár? – vált Zsófia hangja kérdőről vádlóra. – Mit tettél?
- Meg kell értened, én igazán nem ezt, én ezt nem akartam… soha!
- Oszkár, nézz a szemembe és mond, hogy nem rúgtak ki. Kérlek, mond hogy nem…
- Nem tehetek róla drágám, ott volt a jegyző felesége, az Eszter és az új kendője… meg a tinta az asztalon, és nagy igyekezetemben feldöntöttem a tintát…és…és, és a kendő, a kendőnek vége lett. Igazad van Zsófia. Kirúgtak.
Azzal Oszkár zokogni kezdett. Sokan azt vallják, nem férfias dolog, ha egy férfi sír. Nekem nem kenyerem az ítélkezés, de semmiképp sem értek velük egyet. Az élet dolgai a férfiaknak is ugyanúgy fájnak, mint az ellenkező nemnek. Ám még az utóbbiak a probléma felmerülése után ejtenek könnyet, az előbbieknek van egy bizonyos képzeletbeli poharuk. Bármily megpróbáltatás érje is őket, a pohár folyadék formájában raktározza el a keserű érzéseket és problémákat. Ám ha a pohár megtelik, és túlcsordul, a férfiak is könnyezni kezdenek. Zsófia, míg férje zokogott, csak ült az ódon széken, ölbe ejtett kézzel, s férjét figyelte. Fejében hatalmas háború dúlt, melyben két érzés próbálgatta egymás erejét. Szíve sajnálta férjét, hiszen tudta, direkt nem kockáztatta volna az állását, mindenképpen véletlenről lehetett szó. Ám esze azt diktálta, hogy csak az ő itthoni munkáiból nem tudnak megélni majd. Még sokáig bámult maga elé, majd felállt, odalépett urához, s a szíve erejére hallgatva gyengéden átölelte férjét, s ringatta, mint egy kisgyereket, míg meg nem nyugodott. Majd miután már nem rázta sírás férjét, lágyan elengedte, és a szemébe nézett:
- Menj, kérlek, menj oda és kérd vissza az állásod. Ha kell, könyörögj érte, tájékoztasd a jegyző urat, hogyha nem kapod meg a munkát, azzal egy családot ítél halálra. Te jó munkaerő vagy, és én nagyon szeretlek. Tudom, hogy sikerülni fog. Menj, siess!
Azzal Oszkár erőt merítve felesége erejéből és szeretetéből, elindult visszaszerezni ártatlanul elvesztett állását. Egész úton azt tervezgette miket fog mondani, próbálgatta a beszédét, s rájött, hogy semmi esélye sincs arra, hogy visszakapja állását. Ám a családjáért azonban mégis meg kellett próbálnia. Nehéz léptekkel ért el céljához, s ugyancsak nehéz szívvel, könnyes szemekkel, s szerényen kopogtatott a jegyző ajtaján. Pár percnyi szorongással teli csend után, halk, majd egyre erősödő léptek hallatszottak, s maga a jegyző nyitott ajtót. Meglátva Oszkárt ráncba borult a homloka, s egy szót sziszegett:
- Nem!
- De kérem, uram… hallgasson meg…
- Talán süket maga?
- Ha nem kapom vissza az állásom, éhen fog halni a családom.
- Kotródjon! A családjáról nem nekem, hanem magának kellett volna gondoskodnia. S én nagyon sajnálom őket, de csak azért, mert maga mellett élnek. S ez okozza majd a halálukat. Az ön személye!
Azzal megfordult s becsapta az ajtót. Oszkár falfehéren állt, s egész testében remegett. Ha Zsófia most a homlokára tette volna bársonyos kezét, bizonyosan lázat érzett volna. Oszkár azt sem tudta mit tesz, vagy mit fog, a lábai maguktól vitték kényük-kedvük szerint. Kifordult az utcára, s ment előre, céltalanul, reményvesztetten. Magába roskadva semmit sem látott, folyton három arc lebegett a szemei előtt. A családja. Mi lesz most velük? Ő okozza a halálukat. A jegyző jól mondta, ő tehet róla, hogy nem élhetnek boldogan, hogy nélkülözniük kellet eddig, s hogy most éhen fognak halni. Nem! Most egyetlen percnyi kételkedést sem engedhet meg magának. Állást kell szereznie még estig, ameddig még nem mennek haza a leendő munkaadók. Azzal elindult, s ahol csak reményt látott arra, hogy munkát találjon, oda betért. Már a nap is majdnem ereszkedni kezdett a horizonton, mire gyorsan, s munkára kiéhezve körbe futott a faluban. Ám igyekezetét és cselekedni akarását sehol sem övezte siker. Minden helyen más indokkal utasították el, néha azért mert „túlkoros”, néhol nincs szabad munkahely, máshol pedig már nemrég betöltötték. Útja végén csalódottan megállt egy düledező ház előtt, s becsöngetett. Már semmi reményt nem látott rá, hogy bármi álláshoz jut, ezért előre eldöntötte, hogy véget vet az életének, nem lenne képes végignézni a családja halálát. Most is csak azért csengetett be az öreg Rónaihoz, mivel ő volt az idősek közt is a legbölcsebb, s tanácsot szeretett volna kérni tőle. A vén Rónai lassan, mankóval bicegett ki hozzá, s sokat megélt, apró fekete szemeivel végigmérte, bár már ismerte Oszkárt. Látta, hogy a „minta apa”(ahogy a faluban nevezik) most alig áll a lábán, s nem a fáradtságtól, sokkal inkább a szomorúságtól, erre mérget mert volna venni. Kihúzta a kerítés árnyékából a szokásos sámliját, leült a kiskapu előtt és várakozón tekintett Oszkárra. Oszkár nagy levegőt vett, majd elmesélte élete legszörnyűbb, s valószínűleg utolsó eseményét, mely egy rémálomhoz volt hasonlatos. Elmesélte kirúgását, s mindent onnantól kezdve, hogy munkába ment reggel. Az idős Rónai hallgatta, biccentett néha a fejével, mint aki mélységesen átérzi a helyzet komolyságát, s miután meghallgatta Oszkárt, megvakargatta korpás fejét, s a következőket mondta:
- Hej, biz fiam, én amondó vagyok, tedd azt, amit mi vének beszélünk már jó ideje, ám fiatalságunk nyarán sem mertük megtenni. Ahogy látom, nemsokára lemegy a nap, még éppen elérheted, ha sietsz az erdő szélén álló öreg vadkörtefát, s ha elérted az aljában látni fogsz egy kaput. Nyiss be rajta, s annyi kincset találhatsz, melyből nem csak a családodat, de még a falut is gond nélkül eltartod a világmindenség végéig.
- Már futok is, rohanok öregapám…
- Csak ne olyan sietősen, fiam! Még nem szólottam a szabályról, mely akkor lép életbe mikor átléped az ajtó küszöbét.
- Milyen szabályról van szó?
- Úgy szól, hogy aki átlépi a kapu küszöbét, annak olyan személyt kell feláldoznia, akit ha elveszít, a bánatban elveszti szíve egyik felét is. Biztos készen állsz erre fiam?
- Nincs veszíteni valóm, Rónai úr. Ha nem ez, hát marad a kötél. Köszönöm a tanácsot, örökre hálás maradok…
Azzal útnak indult, s bár a lábai rettenetesen fáradtak voltak a munka utáni sietség miatt, az acélos akarata a körtefa felé repítette. A nap már majdnem leáldozott, s átadta terét a holdnak, mikor Oszkár lélekszakadva, de a reményt fel nem adva elérte a kaput, s éppen idejében sikerült benyitnia, ugyanis a következő pillanatban a nap lenyugodott, s a kapu külső szemnek eltűnt a következő hónap második péntekéig…
... Egy kemény hang furakodott be Oszkár fejébe, mely éles fájdalommal is járt, s elvesztette rövid időre a látását is. A hang egyre hangosabban, s hangosabban zúgott, míg végül is a zúgás hangokká, betűkké, szavakká, s mondatokká álltak össze. Végül egy idegen hang szólította meg:
- Ki vagy te, ki bemerészkedsz rég elfeledett kamrámba?
- Farkas Oszkár a nevem, és …
- Ne is folytasd. Kincsre, aranyra ás hasonlókra vágysz, hogy aztán önző módon magadra költsd, olyan felesleges földi örömöket és élvezeteket hajhászva, mint a nők, az ital és sorolhatnám. Undorodom a magad fajtáktól, akiket csak a maguk jóléte, a maguk sorsa érdekel, s ha meghallják azt a szót, hogy arany vagy kincs, az többet ér nekik, mint egy simogatás, vagy az ha azt suttogja neki egy kisgyerek lefekvés előtt, hogy szeretlek apa.
- Ha ilyen lennék már régen én öltem meg volna saját magamat, s nem hagynám rád a munkát. Nem hajhászom az örömöket, a feleségemet sohasem csaltam meg, s nem is fogom. A legnagyobb örömöt egész életemben a családom nyújtotta nekem, mikor a fiam megszületett, majd mikor először lábra állt, megszólalt, mikor már azt mondta nekem: apa kérlek, játssz velem, mikor a feleségemet megismertem, az első csókunk, a szeretet, amit iránta érzek, s ő irántam ugyanígy, ez éltet engem, s ezek mellett nekem nem kell semmilyen más élvezet, vagy érzés.
- Ha tényleg így van, elnézésedet kérem. Ám ha ezt csak azért mondod, mert mégis a kincsek kellenek, előlem nem titkolhatod valódi szándékod!
- Nincs mit titkolnom, sem előtted, sem más előtt. A kincsek nekem nem kellenek, én azt kérem tőled, segíts, hogy a családom ne haljon éhen, boldogok legyenek, még akkor is, ha nélkülem. Kész vagyok magamat adni cserébe, csak, hogy ők élhessenek!
- Igazán megtennéd?
- Semmire sem vágyom jobban, mint hogy ők élhessenek!
- Rendben. Legyen így, ám előtte hallgasd meg, amit mondani szeretnék. Mióta létrejött ez a kamra, te vagy az egyetlen olyan szándékú férfi, aki nem a kincsekért jött, hanem a családjáért, s bár volt, aki feláldozta volna minden rokonát, feleségét, gyerekét csak, hogy gazdag lehessen, nem teljesült a vágyuk. Egy dologért nem. Évszázadok óta nem értik, s nem is fogják megérteni az emberek, hogy az igazi gazdagság nem a kincsekben rejlik, hanem a szívben, a gazdagságnak nem az arany a mozgatórugója, hanem a szeretet. Ahhoz, hogy boldogan élj, nem élettelen tárgyakat kell csodálnod, a családodat csodáld azért, amiért kitartanak ebben a nagyvilágban is együtt, szeretetben, s békességben. S te, te életedet adnád a családodért, melyhez nincs hozzáfogható cselekedet szerte világon. Ezennel megígérem, hogy amíg ez az érzés munkálkodik benned, s nem adja át helyét más világi érzéseknek, a családod nem fog éhezni.
Oszkár szemeit elöntötték a könnyek, a pohár ismét csordultig teli.
- Köszönöm, köszönöm, s ezerszer is köszönöm, akárki is vagy! Akkor hát ne is várjunk, vedd el az életem, s ők minél előbb lehessenek boldogok!
- Látom, valamit mégsem tanultál meg. A család csak akkor egész, ha együtt van. Szülők, s gyerekek. Nélküled ők nem boldogok lennének, még szegényebbé tennéd őket, mint eddig voltak. Te adtad nekik a gazdagságot! Mikor a fiadat tanítottad járni, mikor mindent megtettél a ház körül, mikor egy fáradt nyári estén együtt ültetek és beszélgettetek, ölelkezve, ez az igazi gazdagság. Nem veszem el az életed, hisz akkor nem lennék én sem az, aki. Menj vissza, s holnaptól új munkát szánok neked.
- Munkát? De hát a faluban sehol sincs munka. Végig jártam mindenkit…
- Holnaptól te leszel az új jegyző, s a régi lesz a segéded. Az igazság így kívánja, s a tisztesség is! Menj most Oszkár, s légy a családoddal, légy boldog, legyetek boldogok életetek végéig!
- Anya, mesélt a tanító néni egy mesét, és valami fura szót használt rá… l-lel kezdődik..
- Legenda, kicsim?
- Igen, pont ez volt az. Képzeld, azt mondta, régen egy apa, azért, hogy megmentse a családját, képes lett volna feláldozni magát. Persze nem ilyen rövid volt, de a lényege az, hogy a legfontosabb a szeretet. Apa te is feláldoznád magad értünk?
- Értetek mindent megtennék kicsim!
- Szeretlek, apa!
- Hé!
- És persze téged is nagyon anyu! Akkor mi egy igazi szerető és boldog család vagyunk?
Az apa és az anya egymásra néztek, az anya megsimogatta gömbölyödő pocakját, majd szeretetteljes mosollyal kislányukra néztek, megölelték, s azt mondták:
- Azok!