Az égen fehéren izzott a telihold. Pára és köd szállt fel az ezüst fenyves lombjai közül. A közeli kis faluban már javában aludtak az emberek. A bezsanérozott ablakú házak mind csöndesek és fénytelenek voltak Az ajtók szokás szerint elreteszelve, kivéve egy kis házat. Egy romos kis viskó, melynek ajtaja keretéből kiszakadva az erdő felé vezető út sarában feküdt. Egy bagoly huhogása törte meg a tücskök éjszakai hegedülését, majd egy, a hold fényében megcsillanó nyíl surrogása, és a bagoly elernyedt testének tompa puffanása. A következő pillanatban egy csuklyát viselő köpenyes alak lépett ki a falak árnyékából felajzott íjjal, majd közelebb lépett az állat teteméhez. Mozdulatai kecsesek és könnyedek voltak, léptei hangját elfojtotta a nedves fű. Nyomában még három köpenyes alak lépett elő, és csatlakoztak társukhoz. Némán körbe állták a tetemet, majd az egyik kihúzta belőle a nyilat. Körbenéztek, nincs-e valaki a közelben, aki figyelné őket.
Egy fácánraj szállt fel az égre az erdő lombjai között, majd velőtrázó sikolyt hozott magával a szél. A csuklyások egy percet sem vártak, pillanatok alatt elnyelte őket az erdő feketesége. A sötétség szinte tapintható volt, csak pár gally reccsenése törte meg a némaságot, mikor eltört a csuklyások lába alatt. Ahogy egyre beljebb hatoltak a fák között, halk morgás ütötte meg a fülüket. Az egyik elő vett egy kék folyadékot tartalmazó fiolát, majd lágy női hangon ismeretlen nyelven szólalt meg, mire a kék folyadék halványan felizzott. A fák törzsét mély karom nyomok tarkították, a földön kisebb-nagyobb kupacokban csontok fehérlettek. Egy percnyi várakozás után továbbindultak kezükben felajzott íjakkal. Kis idő múlva hangos, mély állati üvöltés szelte át az erdőt, mely nem messze tőlük hangzott fel. Lassú léptekkel elindultak a hang irányába, lélegzetük egyre hangosabb és zihálóbb lett, egész testüket átjárta a félelem. A fák között lassan egy barlang kezdett kibontakozni. Ahogy közelebb értek hozzá, fejük felett egy ág hangosan megreccsent, és az üvöltés újra felhangzott. Íjaikat a magasba emelték, majd egymás után lőtték ki nyilaikat melyek süvítve hasították át az éjszakát, és tűntek el a lombkorona sűrűjében. Az üldözött lény hatalmas puffanással landolt a földön, testéből a kilőtt nyilak végei meredtek az ég felé. A csuklyás alakok közelebb araszoltak a földön fekvő bestiához. A majd másfél méter magas, ezüst szőrű lény mozdulatlanul feküdt, farkasra emlékezető pofájából csurgott a vér, acélos karmai halványan fénylettek a kék folyadék fényében. Fekete szemei fénytelenül meredtek a semmibe. Karján a sűrű szőr ellenére is ki lehetett venni Enilon tünde klánjának jelét. A csuklyások lassan elindultak a barlang felé, honnan fájdalmas, halk nyögés hallatszott. Odabent vak sötét volt, csak a kis fiola adott némi fényt. Az őket körül vevő falat mély karomnyomok, a földet sok száz fehérlő csont borította. A járat egyre tágult, majd egy nagy tágas üregben végződött. A padlón vértócsában egy fiatal 16 év körüli fiú feküdt. Hosszú fekete haja összetapadt a vértől, arca falfehér volt, egész testét karmok és agyarak által tépett sebek borították. Az egyik csuklyás előhúzott köpenye alól egy kést, majd a fiúhoz ment, hajánál fogva hátrafeszítette fejét, és szabaddá vált nyakához szorította azt. Mielőtt végezhetett volna vele, újra felhangzott a velőtrázó üvöltés, egy magas árny suhant át az üregen, majd tompa puffanás, és erőteljes reccsenés hallatszott. A következő pillanatban a csuklya hátra csúszott és egy rövid hajú férfi arca jelent meg, szemei elkerekedtek, majd a földre rogyott, füléből és szájából folyt a vér, ahogy bezúzott koponyájából is. Az életben maradt három csuklyás rövid pengéjű ezüst kardot rántott elő, majd a bestiának rontottak. Mozdulataik fürgék és könnyedek voltak, a pengék ott vágták, ahol érték ellenfelüket, amely hangosan üvöltött. Az egyik támadó hátrált pár lépést és karját előre szegezve megindult a vérfarkas felé, azzal a céllal, hogy véget vessen a harcnak, ám mielőtt elérhette volna azt, az acélos karmok felvillantak, és lecsapták karját. Torkából hangos üvöltés szakadt fel, és egy másodperc múlva meg is szakadt, ahogy a bestia a falhoz csapta a fejét. A másik kettő nem habozott egy pillanatig sem, ismét támadásba lendültek. A kardok mély sebet ejtettek a szörny karján és mellkasán, melyek miatt megtorpant. Ezt kihasználva újra támadtak, de egyikőjük megbotlott az elesett társa testében, és a bestiának ütközött. Mielőtt egy lépést is tehetett volna, a nagy karok azonnal halálos szorításba fogták. Csontok ropogása töltötte be a barlangot, majd az alak földre rogyott. Az utolsó csuklyás elkeseredetten támadt ismét, de hiába, a bestia hatalmas ütést mért arcára, mire csuklyája hátra csúszott, hosszú, aranyszőke haja vállára borult, szép arcára félelem és szomorúság ült ki, szemei előtt fehér foltok lebegtek az ütés erejétől, az eszméletvesztés szélén állt. Térdre rogyott, és tehetetlenül várta a halált. A karmos kéz a magasba emelkedett készen rá, hogy kettéhasítsa a nőt, de erre már nem volt ideje. Egy hangos üvöltés hangzott fel a vérfarkas háta mögül. Az ájult fiú időközben magához tért, és most ball karját előreszegezve állt, hátát a falnak támasztva. Kezén fekete jelek izzottak fel egymás után, méregzöld szeme szinte világított a sötétben.
- Még egyszer nem fogsz váratlanul rám rontani! –üvöltötte haraggal teli hangon. – Az istenek nevében eltöröllek a föld színéről! Pusztulj!
Fehér fény árasztotta el a barlangot, a nő hátra repült vissza a járatban, még hallotta a bestia kétségbeesett üvöltését, aztán a fény kihunyt, és néma sötétség telepedett a barlangra. A nő lassan a falnak támaszkodva még mindig szédülve elindult a tágas terembe. A földön a csontok között ott izzott még mindig a kis fiola, odament és felvette. A fény megvilágította a bestia elszenesedett maradványait, és a hangosan ziháló fiút, aki karját még mindig előre tartva állt. Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd leeresztette karját, még vett pár mély lélegzetet, térdre rogyott és elájult.
Egy fehér márványkeretes, puha ágyban tért magához egy nagy szobában. Félmeztelenül feküdt, sebeit gondosan bekötözték. Felült az ágyban karjaira támaszkodva, és körbenézett a helyiségben. A hófehér falakon több repedésen át kúszónövények törtek át, és nőtték be a tartóoszlopokat. A díszes bútorok márványból és fából készültek. A szobát egy hatalmas boltív látta el világossággal, ami egyben kijárat volt a teraszra is. Az ágy mellett egy széken gondosan összehajtott fehér ruhák hevertek. Megpróbált felkelni, de túl gyenge volt még, visszarogyott az ágyra, és ismét eszméletét vesztette. Mikor újra magához tért, már este volt. Lágy, dallamos ének töltötte be a szobát, olyan, mint amit anyák énekelnek gyermekeiknek, mikor azok nem tudtak elaludni. A halk ének nyugtatóan hatott a fiúra, lassan felkelt, már sokkal jobban érezte magát, bár sebei még mindig fájtak. Magára vette a fehér ruhákat, melyek végkonyak, mégis melegek és kényelmesek voltak. Mikor végzett, elindult az ének irányába. Egy magas szőke tündenő énekelt kint a teraszon, látszólag még nem vette észre ápoltja ébredését. A fiú megállt mögötte két lépésre, és hallgatta tovább az éneket. Pár perc múlva a nő megszólalt, lány dallamos hangon.
- Örülök, hogy felébredtél. Már kezdtünk aggódni, hogy magadhoz sem térsz. - Megfordult a fiú felé arcán hálás és kedves mosollyal.
- A nevem Eloan Blake.
A fiú kissé bizalmatlanul nézett a nőre, majd a padló felé fordult. Nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, megköszönje-e vagy továbbálljon az éjszaka leple alatt.
- A nevem Morion Amarth – mutatkozott be végül. – Hálás vagyok önnek a segítségéért. Meg tudná mondani, hogy hol vagyok?
Eloan intett Morionnak, hogy jöjjön közelebb, mire a fiú pár pillanat habozás után engedelmeskedett. Egy gyönyörű város tárult fel előtte. Márványépületek százai a hegyek oldalába építve, melyek egy erdős völgyet zártak közre. A márványfalakon visszhangzott a tündék kórusa. Ahogy Morion állt, és nézte a tájat, hallgatta a végtelennek tűnő éneket, a szívéből eltűnt a bizalmatlanság, és megnyugodott. Eloan vállára tette kezét, és lágy hangján ismét megszólalt.
- Ez itt Rahonkazan. Eredetileg földmágusok temploma volt, de egy démon miatt elmenekültek. Mi egy pecséttel lezártuk a démon termét és beköltöztünk.
Morion elgondolkodva nézet maga elé, majd ásított egyet. A nő megfogta kezét, és az ágyhoz vette.
- Pihenj holnapig, még nem épültél fel teljesen. A lányom majd körbevezet téged, és megmutat neked mindent.
Egy csókot nyomott a fiú homlokára, majd kisétált, Morion pedig ismét álomba merült, egy sötét és szörnyű álomba, mely minden éjszaka kísérti.
A nap sugarai bevilágították a völgyet. Az erdő felett ezüst és kék tollú madarak szárnyaltak, énekük betöltötte Morion szobáját. A fiú fura illatra ébredt, és feltápászkodott ágyában. Álmosan pislogott párat, és csak ekkor vette észre az ágy melletti széken ülő, vele majd egykorú lányt. Aranyszőke göndör haja válláig ért, zafírkék szemei a fiút fürkészték. Arcán a tünde nők halhatatlan és örök szépsége csillogott. Morion megbabonázva nézte a lányt, aki gyöngéden levette róla felsőjét, majd letekerte a kötéseket. Kezébe vett egy kis üvegtálat, amiben fura illatú bíborszínű folyadék gőzölgött. Belemártott egy kendőt, majd lassan elkezdte kenegetni a fiú sebeit, melyek a folyadék hatására fokozatosan gyógyulni kezdtek. Morion a folyadékra nézett, felismerte ezt a jellegzetes illatot.
- Ez Tahnamfű főzet? –kérdezte halkan, a lány könnyed mozdulatait figyelve.
- Igen az –szólalt meg a lány lágy gyermeteg hangon, arcán kedves mosollyal. – A nevem Alexis Jasmine Blake.
- Morion, Morion Amarth –mutatkozott be a fiú.
Alexis folytatta Morion ápolását. Óvatosan kenegette a gyógy főzetet a fiú sebeire, melyek lassan összeforrtak. Gyakran néztek egymás szemébe, ilyenkor elmosolyodtak, és másfelé fordultak. A fiú egyre jobban vonzódott a lányhoz, mellkasában szíve hevesebben vert.
- Ha végeztünk, körbevezetlek –törte meg a csendet Alexis.
- Rendben.
A lány lekezelte a legkisebb sebeket is, majd letette a tálat a földre. Morion felvette felsőjét, felállt, és kinyújtóztatta végtagjait. Alexis megfogta a kezét, és elindult vele a tágas márványfolyosókon. A fényt három méterenként elhelyezett fáklyák adták. Több tágas termen is átvágtak, ahol tündék beszélgettek, járőröztek, vagy gyakorlatoztak. Morion csodálattal figyelte a tündék harctechnikáját, fegyvereit és életét. Bár a legtöbben bizalmatlanul néztek rá, ő nem foglalkozott vele. Nem először nyilvánultak meg vele szemben ily módon. Alexis örömmel magyarázta neki a termek nevét és történetét, bár őt jobban érdekelte az, hogy együtt van a lánnyal. A hegy belsejében, sok tágas könyvtár, fürdő, templom és ismeretlen terem volt. Egy átlagemberi élet kevés lett volna ahhoz, hogy mindent bejárjanak.
Hónapok teltek el azóta, hogy Morion a tündék közé került, és megismerkedett Alexissel. Az eltelt idő során megismerkedett kultúrájukkal, történelmükkel, harcmodorukkal. Sokat tanult tőlük, és ők is tanultak tőle. Rengeteg időt töltött együtt Alexissel, és egyre jobban összebarátkoztak, majd egymásba szerettek. Sokat jártak le a völgybe, ahol beszélgettek, játszottak vagy csak figyelték az állatokat. Azon a napon is együtt voltak, mikor a boldogság és vidámság szertefoszlott, és a gyász elöntötte a szíveket.
Az aranyló nap sugarai besütöttek az erdő fáinak ágai között. A két fiatal a hatalmas kiszáradt tölgy lábánál feküdt, és nézték a fán ugráló mókusokat. Alexis Morion mellkasán pihentette fejét, és hallgatta a fiú szívverését. Már lassan két órája feküdtek így, mikor felharsan egy kürt a távolban. A völgyben visszhangzott a kűrt hangja, a mókusok eltüntet a fákról, és a madarak is felszálltak. Morion még soha sem hallotta ezt a kürtöt, annál inkább meglepődött, mikor Alexis rémülten felkelt, és a fákat fürkészte.
- Mi a baj? –kérdezte az ijedt lánytól.
- Újra eljöttek. Mennünk kell –mondta sürgetően, mikor megpillantotta a fák között közeledő ködöt.
A fiú azonnal felpattant, és a lánnyal együtt elkezdett rohanni abba az irányba, ahonnan jöttek. A köd sűrű volt, és pár pillanat alatt elvesztették egymást. Morion kifutott az erdő szélére, majd megfordult és várt, de Alexis még tíz perc elteltével sem jött. Szívében felcsapott a félelem. Már majdnem elindult, hogy szóljon az őröknek, de meggondolta magát. Megtorpant, megfordult, és rohanni kezdett vissza az erdőben. Felrémlett benne az erdő története, melyet még maga Alexis mesélt neki. Az árnyakról, akiktől elfoglalták, és akik néha visszajönnek, hogy bosszút álljanak, eddig sikertelenül. Rohant, ahogy csak lába bírta, mellkasa szúrt a fájdalomtól, de ő nem foglalkozott vele. Pár perc alatt a fehér köd befeketedett és minden elnémult.
- Alexis! –üvöltötte el magát kétségbeesetten. – Alexis!
Nem kapott választ, így rohant tovább, ám pár perc múlva női sikoly ütötte meg a fülét. Megállt és feszülten figyelt, de nem látott és nem hallott tovább semmit. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem és a kétségbeesés. Újra rohanni kezdett, de ahogy elindult, hasra esett, mintha valami megmarkolta volna a bokáját, és nem eresztené. Felemelte bal kezét, és azon felizzottak a jelek, halvány fénnyel bevonva a környéket. A földből kinyúló sáros kezek markolták bokáját, és kezdték húzni az erdő közepe felé. Próbálta megát elrúgni tőlük, de azok szorosan fogták, és nem engedték. Olyan részhez értek, ahol még biztosan nem járt, a fákon nagy, sötét, fényes gumók lógtak, és lüktettek. A lombkorona olyan sűrű volt, hogy nem eresztette át a fényt. Hosszú idő óta először ütötte meg hang a fülét, suttogás mely számára ismeretlen nyelven szolt. A kezek elengedték, és eltűntek a földben. Felállt és körülnézett. Amúgy is hatalmas félelmét tovább fokozta az, hogy pár gumó megnyílt, és furcsa lények léptek ki belőlük. Elsőnek tündéknek néztek ki, de bőrük megfakult, szemeik fehérek és élettelenek, mozgásuk elesett és lassú volt. Morion hátrálni kezdett egy fa felé. Az egyik ilyen lény megragadta, és nekilökte a fának, ami azonnal megpróbálta begubózni. Minden erejét megfeszítve próbált kiszabadulni, de mind hiába, a gubó lassan benőtte és elnyelte őt. Azonnal érezte, hogy gyengül és elszáll belőle az élet. Már, majdnem eszméletét vesztette, mire egy hang szólalt meg a fejébe.
- Ébredj! –parancsolta a rideg és mély hang. – Harcolj! Ne okozz nekem csalódást!
Abban a pillanatban megszűnt benne a félelem és a kétségbeesés érzése, életereje visszatért. Erősebbnek érezte magát, mint bármikor. Bal kezén az ismeretlen jelek vadul izzani kezdtek, majd a gubó oldala kiszakadt. Karjából hatalmas lángok csaptak fel. Az élő halott tündék megindultak felé, de keze egy intésére porrá váltak. Szólásra nyitotta száját, de mintha nem is ő beszélt volna.
- Tisztátalan, elkárhozott lelkek. Ti kik az árnyékban jártok és fájdalmat hoztok. Az istenek tisztító tüze törölje el bűneiteket!
A lángok szétfutottak lángba borítva az egész erdőt. A suttogás sikollyá változott, és a fény elárasztotta a leégett erdőt. A földön messzebb tőle ott feküdt Alexis, Morion azonnal odarohant és felvette karjába. Körülöttük több tünde is megjelent, akik csodálkozva és félve nézték a nagy pusztítást és a lángoló karú fiút, aki a lánnyal karjaiban megindult a város felé, páran elrohantak értesíteni a többieket. Morion bevitte a lányt szobájába, és lefektette az ágyra. Alexis arca hófehér és nyugodt volt, szíve szinte nem is vert, alig élt. Eloan rohant be a terembe, és mikor meglátta a kislányát, sírva fakadt, és oda rohant az ágyához.
- Alexis, Alexis –szólongatta, de az nem válaszolt. – Mi történt, hogy történhetett ez?
Morion csöndesen beszámolt arról, ami történt, mindenki döbbenten és gyászos arccal hallgatta végig. Eloan keservesen zokogott. A fiú a vállára tette a kezét és arrébb húzta őt. Karján még mindig izzottak a jelek, végigsimította a lány arcát.
- Nem hagyom, hogy meghallj –mondta halkan. – Túlságosan is fontos vagy nekem, ahhoz, hogy így végezd.
Arcán legördült egy könnycsepp, mindenki némán figyelte. Morion hátralépett, és kezével egy pecsétet formált. Nem tudta, hogy pontosan, mit tesz, de valami azt súgta, neki, hogy ha az ösztöneit követi, akkor megmentheti a lányt. A jelek lassan terjedtek egész testén, és a levegő vibrálni kezdett. A tündék hátráltak pár lépést, még nem láttak ehhez hasonló dolgot. A fiú egész teste fehéren felizzott, fekete haja megfehéredett, ahogy szemei is. Odalépett Alexishez és felé hajolt.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Alexis Jasmine Blake –mondta, miközben arcán több könnycsepp is legördült, majd megcsókolta a lányt.
Az egész szobát fehér fényár töltötte be, majd a Morion testéről az izzás a lányéba vándorolt át. Hatalmas durranás hallatszott, és a fiú a falnak repült, majd ernyedten oldalra dőlt és nem mozdult. A fény kihunyt, és pár pillanat múlva Eloan odament lányához, aki kinyitotta szemét.
- Alexis. Alexis! –kiállította a nő, és karjába zárta gyermekét hangos sírás közepette.
Alexis a földön fekvő Moriont nézte. Az egyik tünde papnő odament a fiúhoz, nyakára tette ujját, majd elrántotta és megdöbbenten nyögött egyet. Abban a pillanatban mindenki megértette, hogy mi történt. Alexis először döbbenten nézett, aztán keservesen sírni kezdett, kitépte magát anyja kezei közül, és odarohant a halott a fiúhoz, magához ölelte, és fájdalmasan felkiáltott. Több tünde nő halk gyászénekbe kezdett, majd egyre többen követték a példáját, és végül a folyosókat, a termeket, a völgyet és a vidéket, betöltötte a Moriont sirató dal hangja.
Vége