1945-ben járunk. Vége a II. világháborúnak, béke honol Magyarországon. Piciny falu lakói esküvőre készülődnek, fogy a pálinka, a nagy tekintéllyel bíró jegyző úr minden lakossal hajbókol egy sort, felhajtja a feleseket, mindenkit bátorít: jöjjön csak el az esküvőre. Miért ne tenné, a fia házasodik. Nyugalom, béke. Víg kedélyállapot. Nagy megkönnyebbülés a sok megpróbáltatás után. Egy hatalmas sóhaj, mellyel nyugtázza az ember - ezt is túléltük, most már hátra dőlhetünk. Nincs mitől tartani. Vagy mégis? Van, hogy a megkönnyebbült sóhaj bennreked. Megtörik. Köhögésben tör ki az ember. Még hogy béke - még hogy nyugalom. Egy nagy túrót.

 

Török Ferenc, az idők folyamán kultfilmmé avanzsálódott Moszkva tér rendezője a Senki szigete után ismét nagyjátékfilmmel áll elénk. Amaz egy pehelykönnyű, bolondos kis semmiség volt (annak viszont tényleg bájos). Emez már minden képkockájával jelzi a történések mázsás súlyát, ahogyan a főszereplők vállára nehezednek a múltban elkövetett bűnök vagy épp cinkos hallgatások. Az illuzórikus, törékeny külsejű idill akkor kezd el repedezni, amikor két idegen, zsidó férfi érkezik a faluba. Semmit nem tudunk róluk, ahogy nem tud róluk semmit egyik falubeli sem, de már puszta jelenlétük fenyegetéssel ér fel, a lakók ebben a két alakban bűntudatuk kivetülését vélik felfedezni. A bűntudat pedig rohadt egy dolog, mindenki másként reagál rá, Török Ferenc pedig filmjével arról (is) beszél, hogy az egyén meddig képes győzködni magát afelől, hogy bűnével, még ha mégoly közvetett is, nem ártott ő olyan sokat és különben is - mindenről van papírjuk. Ha pedig papír van, az már hivatalos. Ha pedig hivatalos, az pedig nem feltétlen esik a bűn kategóriájába. Így unszolja magát feledésre a fél falu - élen a mélyen tisztelt jegyző úrral, akinek tarkopasz feje már a két idegen említésére izzadni kezd, és akinek elég sok elszámolnivalója van. Saját magával, legfőképpen.

 

Letisztult alkotás az 1945, letisztultságát minden ízében magán hordozza, de talán legfeltűnőbben (vagy mondjuk úgy: első blikkre) magán a képi világon látszik ez. Török Ferenc már a kezdetektől fekete-fehérben szerette volna elkészíteni a filmjét és ez meg is látszik - a bűnök és vétkek elfojtott melódiáját olyan gyönyörű, míves, pazar (szépelgéstől mentes) kompozíciókkal vitte vászonra az operatőr Ragályi Elemér, amilyent egyébként tényleg csak az európai filmművészet legsikerültebb alkotásaiban láthatunk. Ha példát akarnék mondani, mondanám Pawel Pawlikowski Idáját, ami egyébként is találó hivatkozási alap - a lengyel dráma szintén múltbéli bűnökkel és a bűntudat lélekölő erejével foglalkozik. Ám míg amaz film identitásdráma is volt egyben és egy mélabús road movie-nak is elment, addig Török Ferenc történetét már egy sokkal klasszikusabb, szimplább műfaji vázra húzza fel. Sokat emlegetett tulajdonsága ez az 1945-nek és most magam is muszáj vagyok kitérni rá: Török Ferenc alkotása tulajdonképpen egy westernesített magyar dráma. Legyünk konkrétak, hisz a rendező maga is lenyilatkozta több ízben, hogy a Fred Zinnemann Délidője jelentette számára a fő kiindulási pontot, már ami a szerkezetet illeti. A vonat érkezése, főszereplő nyaka körül egyre csak szoruló hurok és az, ahogy felsejlik a lakók kicsinyessége, álságosságuk. Ám míg Zinnemann filmje kritikus volt a lakók viselkedését illetően, Török Ferenc nem tör pálcát a fejük felett. Nála azonban hős sincs, csak bűnösségük súlyára rádöbbenő önsanyargató figurák. Kollektív bűntudat olvasztótégelye ez. A zsidók háború alatti deportálásában javarészt bűnös mindenki, de az ítélkezés részét - nagyon okosan - a rendező a nézőre hagyja. Mindenki maga dönti el, mennyire érti meg a szereplőket és azok viselkedését, érveléseit a tetteiket illetően, éppen ezért a film letisztultsága és látszólagos egyszerűsége (mondjuk, ha a szerkezetét nézzük) nagyon is komplex tartalmat foglal magában. Úgy jellemezném az 1945 kiindulási pontját, mint amikor valaki egy álló, nyugodt(nak tűnő) tóba belehajít egy kis kavicsot. Tűnjék az a kavics bármennyire ártalmatlannak, óhatatlanul beindul egy folyamat. Filmünk esetében a két zsidó férfi az a kis kavics - szándékaik vagy ellenségesek vagy nem, de menthetetlenül felkavarják az állóvizet. 

Török Ferenc a Délidőhöz hasonlóan folyamatosan, remek érzékkel izzítja a feszültséget - az pedig, hogy filmjének cselekményét a várakozás izgalmaival is felpaprikázza (mit akar a két férfi? mi van a ládájukban? miért jöttek? mikor mennek már el?), külön jót tesz, még gazdagabbá téve az amúgy sem szegényes moziélményt. Még akkor is, ha ezeket a felsorolt kérdéseket, rejtélyeket inkább csak mcguffinként használja fel, arra való oknak, hogy szembesítse a szereplőit a II. világháború zsidó-sorsainak hányattatásaival. Nem lényegtelen ennek a szálnak a megoldása (nagyon is szignifikáns), de a fő hangsúly azon van mindvégig, hogy a jegyző és társai miként próbálják igazolni saját tetteiket és gondolkodásmódjukat. 

Az 1945 azon túl, hogy rendkívül tömör, atmoszférikus és feszült darab, van még valami, amelyben jeleskedik: az pedig a színészi alakítás. Rudolf Péter alakítása például egészen remek - egy ember, aki nagyobbnak képzeli magát amilyen valójában és nagyságának illúziója a szemünk láttára törik szét. Fenyegető jelenség, aki ugyan elsőre a film egyik fő ellenlábasának tűnik, de a cselekmény előre haladtával lassan fény derül kicsinyességére  és szánalmasságára, gyarló emberi mivoltára. Rudolf Péter nem csak külsőségekben hozza kiválóan ezt a figurát (meghízott a szerep kedvéért és kopaszra borotválta a fejét), de egyébként is összetett játékot nyújt, nehézkessé téve a néző számára, hogy egy egysíkú gonosztevőként gondoljon rá. A feleségét megformáló Nagy-Kálózy Eszter is ragyog - csendes szenvedéssel viseli el férje hűtlenkedéseit és hízott egóját, Szabó Kimmel Tamás-nak pedig még mindig jól áll ez a lezser, öntörvényű kívülálló szerep. 

Mindezen összetevőknek köszönhetően az 1945 egy intelligens, precízen kimunkált film, ami lényegre törő forgatókönyvének, szuper színészi alakításának és hungaro-western hangulatának köszönhetően sokáig megmarad emlékeinkben és egészen biztosan odakerül a műfaj legjobbjai közé. Didaktikusságtól mentesen beszél a magyar történelem ezen időszakáról, tükröt tart és gondolkodóba ejt: ki mit tett volna vajon hasonló helyzetben? A válasz pedig erre nem is olyan egyszerű, mint elsőre tűnik. Hogy Török Ferenc (Szántó T. Gábor író/forgatókönyvíróval) ezt felismerte, máris sokkal izgalmasabbá teszi a filmet, mintha egyszerű válaszokkal és megoldással szolgált volna.