Vannak filmek, amik nem arra törekszenek, hogy elmeséljenek egy történetet. Egyes filmek inkább csak történéseket mutatnak be. Érzéseket, érzelmeket, amik valamit mélyen megmozgatnak bennünk. Karaktereket ismertetnek meg velünk, akik közel kerülnek hozzánk és akik egytől-egyig mind más-más szemléletmód képviselőiként állnak előttünk. Mike Mills legújabb filmje, a 20. századi nők ilyen.
Jamie (Lucas Jade Zumann) tinédzser. Mint minden tinédzsernek, neki sem könnyű. Meg kell találnia azt az utat, ami a felnőtté váláshoz vezet, ez az út pedig nem mentes problémáktól. Itt van először az anya, Dorothea (Annette Bening), aki sajátos módon igyekszik nevelni fiát - ehhez pedig albérlőitől (Elle Fanning és Greta Gerwig) kér segítséget. ("Nem kell férfi ahhoz, hogy férfit neveljek a fiamból."). Aztán ott van a fűvel-fával összefekvő Julie (Fanning), aki folyton ott lebzsel Jamie-nél, de az istennek nem akar vele lefeküdni, hiába nyomulna rá a fiú. Mondom, nehéz dolog tinédzsernek lenni. Arról nem is beszélve, hogy albérlőjük, a méhnyakrákkal küzdő Abigail (Gerwig) hatására olyan zenei ízlést sajátít el, amellyel kitűnik osztálytársai közül és rögtön agresszorkodás áldozatává válik.
Érdemes tudni, Mills ezzel a filmmel egyfajta memoárt hozott létre - emlékek gyűjteményét, amelyben nem csak bizonyos karakterek köszönnek vissza saját életéből, de konkrét tárgyak is, hiszen több mindent kölcsönadott saját magának a forgatáshoz. Az igazán szép azonban az, ahogyan mindenki által befogadhatóvá és átélhetővé teszi saját emléksorozatát. Jamie történetével nem csak gyerekkoráról beszél, de mindeközben a felnőtté válás örök és rendkívül hálás témáját is pedzegeti úgy, hogy cseppet sem hat klisészerűnek vagy elhasznált panelekből épültnek. A három nő közti generációs különbségek egyrészt tanulságosak, rendkívül szórakoztatóak, pontos látleletet adnak, másrészt telítve vannak őszinteséggel, megértéssel, empátiával az adott korszak képviselői iránt. Nem számít, jöhetsz a nagy depresszióból, lehetsz millenáris, vagy szabadelvű, fiatal művészlélek, ez a film szeret téged és nem ítélkezik, nem teszi egyik fölé a másikat. Jamie mindhármójuktól elsajátít valamit, amitől gazdagabb lesz.
A 20. századi nők ezzel együtt korunkra vonatkozólag is rengeteg tanulsággal szolgálhat, hiába datálható a cselekmény a hetvenes évekre. Egy olyan korban, amely táptalajul szolgál töméntelen mennyiségű szexista megnyilvánulásnak, nőgyűlöletnek és nem egyszer a férfiasságról alkotott kép kimerül abban, hogy mennyire tudják egyesek uralni a női nemet, egy ilyen, a filmben láttatott szemléletmód gyógyírnak minősülhet. Ahogy a filmben is megfogalmazódik, nem attól lesz valaki férfi, hogy bántja a másikat és habzó szájú üvöltözést bömböltet a magnójából, hanem attól, hogy megpróbálja megérteni, elfogadni a másikat és érez, gondolkodik és legalább egy kicsit megpróbálja átérezni, milyen lehet a másik nem számára. Jamie ezt megteszi (szinte hallom: "feminista-propaganda"), feminista irodalmat olvas, ismerkedik a női nemmel, de ugyanezt teszi maga a film is. Megismer, elfogad, szeret. Nyitott szemmel és nyitott szívvel jár.
Elragadó, karakterekből építkező, emberi humora csak még többet dob a film nívóján. Laza szerkezetű, de telis-tele van emlékezetes, apró, de annál emlékezetesebb momentumokkal (az egyik ilyen Abigail önfeledt tánca és saját maga portréjául szolgáló tárgyfotóinak képe) és színészekkel, akik oltári nagyot alakítanak. Annette Bening láncdohányzó, sziklaszilárd jellemű, de kiismerhetetlen anyafiguráját csendes intenzitással kelti életre (hol maradt az a francos Oscar?!), Greta Gerwig a tépelődő, szorongó Abbie szerepében a film egyik legüdítőbb húzása, míg Elle Fanning csak tovább bizonyítja (a Csábítás után), hogy helye van a szakmában. Laza, pimasz és koraérett kiscsajt formál meg, akinek szintén kijut néhány jelenet, amire szívesen emlékezhetünk vissza. Hogy egyet említsek a sok közül: kiváltképp pompás az, amelyben épp Jamie-nek demonstrálja, miként kell férfiasan, lazán cigarettát szívni. De nem szabad ám megfeledkeznünk Billy Crudup-ról sem, akinek morózus hippifigurája szívesen látott adaléka a filmnek.
Megannyi pazar alkotást láthattunk már felnőttéválás témájában és igazán nehéz újat mondani, vagy másként mondani fel a dolgokat, hogy frissnek hasson a végeredmény, de Mills-nek sikerült. Személyes hangvétele ezen sokat segít, ahogy szokatlan premisszája is. Nem hinném, hogy a közeljövőben nagyobb költségvetésű stúdiófilmekre adná a fejét a rendező, de erre nincs is szükség. Hasonló, saját emlékeiből erőteljesen építkező mozgóképeket azonban nagyon szívesen néznék még. Bármit. Ha a következő is feleannyira lesz szívmelengető, mint ez volt, már jól jártunk.