A közbeszéd egyik elterjedt kifejezésévé vált a 22-es csapdája, ami olyan szituációkat ír le, amikből győztesen nem lehet kikerülni, már a rendszer működése miatt sem. Ez az önmagába visszatérő logikai folyam lehet az a gyakori élethelyzet is, mikor egy fiatal nem kap munkát egy vállalatnál sem, mivel nem rendelkezik elegendő tapasztalattal, de persze nem tud munkatapasztalatot szerezni, mert egy cég sem alkalmazza. Ez egy 22-es csapdája. A kifejezést Joseph Heller 1961-ben e címmel megjelent regénye terjesztette el a köztudatban. A könyvet leegyszerűsítve háborúellenes regényként szokták aposztrofálni, pedig ezen aspektusa szorul leginkább a háttérbe, és sokkal inkább koncentrál egyéb témákra. Ez a leegyszerűsítő felfogás leginkább azért terjedhetett el, mert maga a cselekmény a második világháború alatt harcoló sanyarú sorsú katonák mindennapjairól szól, így adja magát a dolog, hogy a stílus és a narratív szerkezet sajátosságai ellenére odacsapjuk a polcra a Nyugaton a helyzet változatlan mellé. Ez a cikk a 2019-es sorozat kritikája elsősorban, de a teljesség kedvéért egy bő lére eresztett kritika megírására adtam a fejem annak érdekében, hogy megértsük magát a könyvet, annak első filmváltozatát, hogy konklúziót vonhassunk le a klasszikusok adaptálásáról, illetve ennek tükrében vizsgáljuk meg, hogy mit csinál jól, avagy rosszul A 22-es csapdája minisorozat.
A könyv története Yossarian bombázótiszt azon törekvéséről mesél, miszerint minél hamarabb haza akar jutni ebből az embertelen húsdarálóból. Olaszországban teljesítenek szolgálatot, viszont a kötelező bevetések számához közeledve a karrierista Cathcart ezredes mindig felemeli a kvótát. A könyv nemcsak több szereplő szempontjából írja le a történéseket, de maga a narratíva is mozaikszerű, mindig más időben más karakter szemszögéből kapunk egy-egy szeletet a torta egészéből, emiatt gyakran zavarodik bele az olvasó, hogy időben hol helyezkednek el az események, melyik történést követ melyik, illetve nem egyszer tör rá a déjà vu érzés, mikor egy-egy szituációt más szereplő szemszögéből olvasunk újra. Szerencsésebb esetben ránk tör a felismerés, hogy a kirakós mely részébe is illik ez a történetfoszlány. A 22-es csapdájának olvasása az egyik legkülönlegesebb élmény, amit regény nyújt, hiszen a narratíva egyedisége, hogy pont annyira zavarja össze az olvasót, hogy megismertesse vele az őrület mibenlétét, mikor a saját emlékezőképességében sem bízhat,. Összefolynak az események és azok burleszk mivolta miatt a valóságosságukat is nehéz megítélni. A könyv elsősorban a bürokrácia abszurd mivoltáról, a rendszerből való szabadulás lehetetlenségéről szól, de emellett egy erős antikapitalista fennhangja is van.
A regényből 1970-ben azonos címmel készült filmfeldolgozás, ami állatorvosi lova azon vállalkozásoknak, mikor egy központi gondolat köré íródott (gondosan, nagy alapossággal íródott) klasszikust egy az egyben a filmvászonra adaptálnak. Pedig az 1970-es A 22-es csapdája még így is a jobban sikerült feldolgozások sorát erősíti, de ugyanúgy megmarad a probléma, hogy ez nem más, mint a könyv zanzásított változata, ami sem erejében, illetve a gondolatiságának átadásában sincs egy súlycsoportban a könyvvel. Megtartották a regény narratívájának szerkezetét, a karikatúrisztikus szereplőket, a burleszk szituációkat, vagyis próbálták minden szempontból jó iparosmunkásként elvégezni a feladatot, ámde hozzáadott értéket sem állt szándékukban belecsempészni. Ahogy az 1984, az 451 Fahrenheit és a Szép új világ esetében is, a könyv által elemi erővel átadott eszmeiség foszlányaiban jelenik csak meg filmes változatukban, hiszen amit egy kreatív elme eme formátumra szabott meg minden kis részletében, az átemelve egy másik formátumba szabályszerűen veszít értékéből.
Ezek után vegyük szemügyre, miképp láthatjuk viszont ezt a történetet a Hulu hat részes miniszériájában! A legszembetűnőbb változást a narratíván lehet észrevenni. A mozaikszerű szerkezetet elvetve teljesen lineárisan halad a történet, az események legnagyobb részét Yossarian szemszögéből követhetjük. Megváltoztak a tónusok is, egy sokkal földhöz ragadtabb, és ebből fakadóan sokkal komorabb atmoszféra lengi be az epizódokat. Természetesen ez még így is csak a könyvhöz viszonyítva komorabb, fekete komédia mivoltát nem vesztette el, nem egyszer csaltak széles mosolyt azok a bizonyos szörnyen abszurd szituációk az arcomra. De ezek a szituációk már közel sem olyan abszurdak, életszerűbben van ábrázolva a háború, a könyvben is bekövetkezett események több esetben át vannak írva, a szereplők tetteinek következményeik lettek, nem siklik el felettük a cselekmény, és maguk a karakterek is kevésbé karikatúraszerűek. Például a könyv egy pontján, mikor lezuhan egy repülőgép, aminek repülési papírjai szerint a tábor orvosa is rajta volt, pedig valójában a földről figyelte a tragikus esetet. Ezután mindenki szellemnek nézte a táborban, mivel a hivatalos iratok alapján a gépen volt annak lezuhanása pillanatában, vagyis életét vesztette. A sorozat stílusába egy ennyire abszurd jelenet nem fért volna bele.
A sorozat sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a háború tragikus mivoltára, a bajtársak elvesztése felett érzett bánatra. A könyv szabályszerűen siklott át a halálesetek felett, tárgyilagosan leíráson túl direkt kerülte ezek érzelmi oldalát, amit a sorozat előszeretettel hangsúlyoz. Amire legkevésbé számítottam, hogy a befejezés milyen szinten tér el a könyv lezárásától, és hogyan volt képes érzelmileg teljesen ellentétes hatást gyakorolni. Szóval a hangsúlyok eltolódnak, a tónus megváltozott, és pont ezek miatt vált kellemes meglepetéssé a könyv ismeretében a sorozat, pont amiatt, hogy egy adaptáció ily bátran mert eltérni az alapanyagtól, mindezt persze nem öncélúan, hanem azon indíttatásból, hogy másfajta megközelítésből is megismerjük Joseph Heller mesterművét. Ilyenkor a könyv és a sorozat kiegészítik egymást, együtt teszik gazdagabbá, amit A 22-es csapdája név magába foglal.
Maga a hat részes minisorozat egyéb filmesztétikai szempontokból is jelesre vizsgázik: kiegyensúlyozottan vannak elosztva a történések hat epizódra, a kor slágereinek betétei még inkább feldobják a már alapjáraton erős atmoszférát. A legnagyobb piros pont mégiscsak a szereposztást illeti, hiszen mind a másfél tucat karakternek megvan a maga kirívó jelleme, aminek akadályát gond nélkül vette a rendezés és a színészek munkájának kohéziója. Christopher Abbott remekül kelti életre a laza, furfangos, de egyre kétségbe esettebb Yossariant, akinek az eufória és az érzelmi mélypontok között kell ingáznia lépten-nyomon. Kyle Chandler és George Clooney játékán minden jelenetükben látszik, hogy imádták a karrierista, aljas ezredes-tábornok szerepét. Még a bombázós jelenetek vizualitására se lehet egy rossz szavunk se, ritka számba megy, mikor kevésbé minőségi a CGI.
Mint Az ember a Fellegvárban esetében, most is egyfajta elégedett mosollyal nyugtázom, hogy egy központi gondolatra épült klasszikusnak a feldolgozása más megközelítésben járja körbe a regény témáját. Továbbgondolja, stílusában és narratívájában is mer eltérni, és nem degradálja magát egy rövidített változattá, amit az iskolások néznek meg a számonkérés előtti napon, mert nem volt kedvük egy több száz oldalas könyvet a kezükbe venni. A 22-es csapdája földhözragadtabban ábrázolja azt a szörnyen kilátástalan és ésszerűtlen helyzetet, amit Joseph Heller az abszurd eszközével vetett papírra. Két eltérő, egymást gazdagító élményt nyújt a könyv és a sorozat, emiatt is merem ajánlani mindenkinek. Azoknak, akik olvasták a regényt, azoknak, akik nem, azoknak, akik tervezik olvasni, és azoknak is, akik nem hajlandóak könyvet venni a kezükbe.