Ha túl sok jót nem is mondhatunk el Rob Zombie filmrendezői munkásságáról, azt mindenképpen erényei közé sorolhatjuk, hogy 1) Elkészítette a The Devil's Rejects-et, 2) Zenék terén jó ízléssel rendelkezik, amivel rendre fel is vág filmjeiben. Legújabb horrorfilmje nehezen fog rácáfolni azokra, akik eddig is kritikusan álltak hozzá mozgóképeihez, de jó eséllyel fogja elriasztani maga mellől azokat a nézőket is, akik esetlegesen jó szívvel nézték, amint ez a bozontos hajú metálzenész/filmrendező igyekszik vászonra hányni kompromisszumoktól mentes horror-vízióit. Legújabb filmjét nézni ugyanis nagyjából olyan érzés volt, mintha valaki másfél órán keresztül artikulálatlan hangon ordított volna a fülembe, miközben egy bunkósbottal próbál meg dobszólózni.
Egy lakókocsinyi emberke éppen fellépésre tart (talán cirkuszban dolgoznak - egyike Rob Zombie fixációinak). Úton-útfélen - ahogyan a legolcsóbb klisék történetében is meg van írva - elhaladnak egy koszlott benzinkút mellett. Aztán úti akadályba ütköznek madárijesztők (vagy miafenék) formájában. Majd megtámadják őket, elhurcolják mindnyájukat és mikor legközelebb felébrednek, egy zárt helységben találják magukat, ahol egy hang közli velük: x órát kell csak élve kihúzniuk ezen a helyen, aztán szabadon távozhatnak. A játék neve: 31. Szegény csórikáim, ha egy nappal hamarább indulnak útnak, akkor megúszhatták volna a nagy vérengzést. És mi is a filmet.
Na de eddig még nem volna probléma, ez a kiindulópont számítson bármily soványkának, hordoz magában potenciált: remek kis túlélődrámáét, amely során a karakterek megmutatják azt az arcukat, amelyről egészen a terror bekövetkeztéig maguk sem tudtak. Akár. És ez még a legalapvetőbb. Rob Zombie azonban kevésbé érdekelt abban, hogy kik azok az emberek, akiket alávet antagonistái válogatott szadizmusainak. Sokkal inkább érdekelt abban, hogy jeleneteit teletömje ezekkel az említett szadizmusokkal, ezzel pedig nézőjét olyan atrocitásnak tegye ki, melyet nyugodt szívvel nevezhetünk mozgóképes kínzásnak. Persze az teljesen világos, egy horrortól az embernek nehogy már jó kedve legyen, nem kérem én számon a derűt és vidámságot egy ilyen filmtől, de egész egyszerűen ordít minden képkockájáról a 31-nek, hogy Rob Zombie még a karaktereit se nagyon szereti, nemhogy a nézőket.
Mondom tovább egyébként a sztorit - azaz mondanám, ha lenne tovább. A helyzet az, drága olvasók, hogy a 31 tényleg nem áll másból, mint végeláthatatlan gusztustalanságokból, gyilkosságokból, ordítozásból és kurvaanyázásból. Hősei nyeglenek és véreznek, de igazából nehogy azt higgyük, hogy vannak tényleges főszereplői ennek a filmnek - vannak ugyan karakterek, akiket sokat látunk, de normális jellem híján inkább csak statisztaszerepet játszanak Rob Zombie beteg agyszüleményében. Nem is lenne baj azzal, hogy beteg a drága kócos hajú pacsirtamadár, csak hát nézőként szeretek valahogy kötődni a látottakhoz - akár érzelmileg, akár valahogy szellemileg, intellektuálisan. De tudom már nagyon jól - Zombie úrnál aztán ezzel hiába is számolok. A 31 ugyanis úgy ahogy van, egy öncélú erőszakorgia. Semmi több.
A legrosszabb talán az, hogy a drága direktor mintha nem is nagyon próbálkozott volna azzal, hogy valami érdemlegeset kihozzon mindebből - csak úgy egymás hegyére-hátára hányta a harsány halálhörgéseket. Az látszik, hogy mint rendező, nem ijed meg nagyon semmitől, amivel az MPAA-t magára haragíthatja (kőkemény R-besorolással van dolgunk), nem fogja vissza a kezét, ha durvaságról van szó (a feleségét, Sherri Moon Zombie-t sem kíméli) és szeret felsorakoztatni ilyen-olyan őrült tagokat. Például egy mexikói liliputit, akinek Hitler-bajsza van. Vagy azt a fickót, akit Doom-Head-nek hívnak és mielőtt dolgához látna, befesti az arcát fehér festékkel, majd "bevetés" előtt véresre veri saját magát. Egyébként, illő megjegyeznem: őt kifejezetten izgalmasnak találhatta Zombie, mert vele kezdi a filmet és ő az utolsó agresszor, akit hőseinknek le kell győzni. Hogy miért találta őt izgalmasnak, azt nem tudom, legfeljebb csak tippem lehet: szereti hallgatni, ahogy elmonologizál akár a semmiről is a szerepet megformáló Richard Brake. Gondolom megnyugtatóan simogató a baritonja.
Úgy érzem ennyi szidalom után illő volna valami jót is elmondanom a filmről. Mondanék. Eszembe jut a zárójelenet az Aerosmith örökbecsű Dream On című nótájával. Ha csak azt az egy jelenetet látom a filmből, talán azt hinném, érdemes megnézni az azt megelőző 85 percet. Vagy ott van Malcolm McDowell, aki...Nos, nem, nehezen tudnám védelmembe venni őt, egyszerűen képtelen vagyok megérteni, mit keres egy ilyen sokadrangú filmben ez az ember. Mondom ezt úgy, hogy tudom, tudom: volt ő már jónéhány sokadrangú filmben, ezen aztán igazán nem szabadna meglepődni. Tartok attól, hogy a pozitívumokból ezzel ki is fogytam, így ezennel zárom soraimat. Csak annyit még, én igazán nem sértődök meg azon, ha ez a figura többé nem készít filmet és marad a zenénél, amihez egyébként ért. Talán nem kéne erőltetni azt, ami ennyire nem megy. Talán itt az ideje annak, hogy pontot tegyen ezen karrierje végére. Ahogy én is pontot teszek kritikámra. Pont.