Johannes Roberts filmje egy jellegzetes zsánerben versenyzik, annak még sincs konkrét megnevezése. A bezártságtól való félelemre épülő produkciók egyszerre képesek közvetlenül belekontárkodni a néző komfortzónájába, ám ha a rendezés rossz kezekbe kerül, az ilyen típusú filmek alapjaiban dőlhetnek össze. Az egyaránt 2010-ben megjelent Élve eltemetve és 127 óra mutatta meg igazán, hogy milyen az, amikor ez a formula működik. Előbbi két órára egy koporsóba zárt minket, míg utóbbi 127 órát adott arra, hogy átgondoljuk életünket két sziklafal társaságában a semmi közepén. Nem csak a koncepcióval, de a forgatókönyvvel is domborítottak, és olybá tűnik, hogy azok egy jó időre kiaknázták a műfajban rejlő lehetőségeket.

Lisa és Kate testvérek, akik Mexikó partjain szerettek volna eltölteni egy kellemes vakációt, azonban a hölgyek óvatlansága életveszélybe sodorja őket. A nővérek egy buli során megismerkednek két sráccal, unszolásuk hatására beleegyeznek egy természetesen teljesen törvényes (nem) ketreces merülésbe, ahol lehetőségük lesz megcsodálni a nyílt tenger élővilágát, beleértve annak a filmesek által is nagyra tartott csúcsragadozóját, a fehér cápát. A ketrecet leeresztő csörlő persze mikor máskor, ha nem a lányok súlya alatt adná meg magát, így pár másodpercen belül 47 méter mélyen térnek magukhoz a testvérek, két oxigénpalack és a végeláthatatlan óceán "oltalmában". Pozitívum, hogy Roberts filmje nem követ el olyan bődületes hibákat, melyek elrontanák az alapvetően egyszerű, de működőképes szerkezetet. Ám hiába hatásos a felfoghatatlan mennyiségű víz általi börtön és a cápáktól való ösztönös félelem, a 47 méter mélyen meg sem próbál más erényeket megcsillogtatni, vagy bármilyen eredetiséggel hozzájárulni a műfaji közöshöz.

Ha már az Élve eltemetvével és a 127 órával példálóztam, akkor fontos megemlíteni, hogy mindkét film esetében, Ryan Reynolds és James Franco karakterei a körülményekhez mérten remekül lettek felépítve, és lévén olyan drámákról beszélünk, ahol élet és halál forog kockán, nem csak szimpatizálunk, de együtt is érzünk a szereplőkkel, magunk is tapasztaljuk, ahogy egyre csak fogy a levegő abból a nyamvadt koporsóból. A 47 méter mélyen viszont egy pillanatig sem akart bajlódni ilyesfajta részletekkel, a két hölgy legnagyobb motivációja az őrült kalandra a tény, hogy majd kirakhatják a Facebookra az arról készült képeket, és így teszik marha féltékennyé egyikük exét. A két színésznő, Mandy Moore és Claire Holt karaktereit nem különösebben szándékozott bemutatni a film, már ha azt nem vesszük annak, hogy nagytotálban csodálhattuk meg a hölgyek bizonyos részeit. Rajtuk egyébként nem sok múlt, bár az is tény, hogy búvármaszkkal az arcán maximum Tom Hardy lenne képes Oscart kapni.

Ami a probléma a 47 méter mélyennel, meg úgy alapvetően a tömegfilmek jelentős részével, az jól kitűnik abból, hogy elárultam a páromnak a film címét, és megkértem, nagyjából saccolja meg, mégis mit foglalhat magába a cselekmény, akkor szinte hibátlan pontossággal vázolta fel a film teljes másfél óráját. Roberts nem vállalta túl magát ezzel a produkcióval, azt legalább viszont relatíve korrekt minőségben hozta, mégis, hiába nincsenek ordító hibái a filmnek, nehéz úgy maradéktalanul élvezni valamit, hogy annak minden egyes momentumát előre látom, vagy talán már láttam is korábban, a tengernyi vízmennyiség híján. A 47 méter mélyen sajnos nem is elég bátor ahhoz, hogy mindezt balanszírozza, ugyanis megtalálható benne az a hollywoodi manír, mely komolytalanná teszi a két testvér túlélésért folytatott harcát. Ez a biztonsági játék egy láthatatlan erőként lengi körbe a filmet, ami ténylegesen nem jelenik meg a vásznon, mégis mindannyian érezzük, hogy itt olyan nagyon durva dolgok egész biztosan nem fognak történni. Pont ennek ellenkezője tette erőteljessé és piszkosul emlékezetessé Ryan Reynolds koporsós tortúráját.

A 47 méter mélyen nem idegesítő, nem bántóan buta, sőt, a maga nemében egész korrekt kikapcsolódást nyújt, ám mindez már kevésbé hangzik pozitívan, ha belátjuk: ez a film semmivel sem több, mint a "szabadulós" filmek kézről-kézre járó vázlata. Tény, nehéz színesíteni ebben a zsánerben, Johannes Roberts viszont meg sem próbálta, ennél fogva 47 méter mélyen a felejthető filmek egyik nagykövetévé lépett elő.