Nem is kell a mumus ahhoz, hogy érezzük, valami nagyon nincsen rendjén Ameliával és Samuellel. Hogy az eseményeket mozgásba lendítő könyvet megtalálják - és ezzel magukra szabadítják a titokzatos, Babadook névre hallgató rémet - csupán hab a tortán. Járulék, ha úgy tetszik. Igaz, annak meglehetős kellemetlen.

Amelia egyedül neveli kisfiát, a hat-hétévforma Sam-et. Sam több figyelmet igényel a kelleténél, nem egyszer veszélybe sodorja magát azzal, hogy fegyvereket eszkábál össze házilag és nem egyszer felbosszantja anyukáját, amiért szüretlenül kimondja azt, ami éppen a szívén van. Amelia próbál türelemmel és magától értetődő szeretettel fordulni Sam-hez, de ez nem mindig jön össze. Gyakorta ingerlékeny, nem egyszer érzi, ez a kis lurkó talán jobb lenne, ha nem is létezne. Apró, de fontos, beszédes mozzanata a filmnek a következő képsor: fiú édesanyjára akaszkodva alszik, édesanya viszont - mint aki már a puszta érintéstől rosszul van - lehámozza magáról a pici, ragaszkodó lábakat és kihúzódik az ágy szélére. Már ebben a pár képkockában van egy jóadag kellemetlenség és kéretlen őszinteség - anyának lenni korántsem olyan rohadtul könnyű.

Jennifer Kent (ausztrál származású, színésznőből lett filmrendezőnő) filmje magasan kiemelkedik a széles mezőnyből. Nem azért, mintha amúgy nem készülnének mostanság is igazán ragyogó, intelligensen lúdbőröztető darabok: szerettük a The Witch-et és ott volt a Valami követ - mindkettő megér egy misét a maga nemében. De ha azt nézzük, hogy a legnagyobb közönséget még mindig az olyan horrorok vonzzák be, melyet vagy James Wan rendezett, vagy James Wan egy filmjének valamely spin-offja/folytatása/akármilye, vagy esetleg más tőről fakadó, de ugyanúgy kísértetházas horrorként adja elő magát, akkor igenis, Jennifer Kent filmje rohadtul kiemelkedik. Négy évvel ezelőtt is kiemelkedett, amikor az amerikai mozik műsorukra tűzték és most is kiemelkedik, amikor a magyar filmszínházak - "jobb később, mint soha"-alapon - kegyeskednek megmutatni nekünk nagyvásznon, mi okozott akkora törést William Friedkin-ben, hogy azt mondja: ilyen félelmetes filmet még soha nem látott. Nagy szavak ezek attól az embertől, aki megrendezte Az ördögűzőt (aka, Minden Idők Egyik Legparáztatóbb Filmje).

A Babadook azon horrorok táborát erősíti, melyek kevésbé jump-scare-ekkel, mint inkább pszichológiai megalapozottságú, emberi tulajdonságokra alapozó rémületkeltéssel operál. Hasonlóan a legtöbb horrorfilmhez, itt is az ismeretlen jelenti a legnagyobb félelmet, az ismeretlen pedig esetünkben szeretteink elhalálozásából fakadó ébenfekete, egyre dagadó és gennyedző gócként éktelenkedő gyászérzet. Mi van akkor, ha képtelen vagy feldolgozni szeretted halálát és mi van akkor, ha ez kihatással van arra, hogy szülőként miként viseltetsz gyermeked iránt? Mi van akkor, ha csak halogatod és halogatod ennek beismerését és csak fojtod és fojtod magadba egészen addig, amíg azon nem kapod magad, hogy ezzel nem csak magadat pusztítod, de azt is, aki legközelebb áll hozzád? Kent filmje ezekre keresi a választ, témájának fajsúlyából fakadóan pedig lassan építkezik, óvatosan adagolva a horrorelemeket és nagy hangsúlyt fektetve Amelia és Samuel közötti kapcsolatra, a közöttük és külvilág (legyen szó akár az iskoláról, akár a közvetlen rokonokról) közé lassan, de biztosan épülő bástyára. A bástya épülésével a dolgok pedig kezdenek egyre inkább elfajulni - hogy aztán a végén négy fal között kelljen szembenézni a legbensőbb félelmekkel és szorongással. Meg a Babadookkal magával, aki keménykalapjával instant klasszikus külcsínnel rendelkezik, és aki azonban mégiscsak más, mint a többi, megszokott rém. Sokszor a háttérben marad, semmint előtérbe helyezné magát, csak előidéz és kísért, semmint full frontál támadna, de éppen ebben rejlik a film egyik legnagyobb különlegessége. Babadook, a katalizátor. Nincs macsétája és nincs kézre helyezhető pengéje. Rajtad áll csak, hogy mennyire erős és mennyire fogsz megtörni az akarata alatt. Nem, nem a csúnya kalapos bácsi az, akitől igazán félni kell: te magad vagy és elfojtásod az igazi szörny.

Ennélfogva a film jelentős része főszereplőire támaszkodik (dacára a visszafogottan impozáns képi világnak és rendezői megoldásoknak), Essie Davies pedig egyenesen brillírozik az anya szerepében. Egy idegroncs, egy lelkileg szétgyötört nő, aki azért csak-csak próbálja magát tartani. Ha más nem, hát fia és rokonai miatt. Davies páratlan intenzitással formálja meg ezt az asszonyt. Intenzitása sokszor csendes, máskor fortyog a felszín alatt (hol kitör, hol nem), majd lenyugszik és minden a helyére. De soha nem feledteti - még a film finisében sem -, hogy egy emberrel van dolgunk, aki meglehet, hogy hibázik, de mind a film, mind pedig a színésznő képes eszközeivel érthetővé tenni azt, miért cselekszik Amelia úgy, ahogy. Sajnáljuk őt, aggódunk érte. Félünk tőle. Szurkolunk neki, szedje össze minden lélekjelenlétét, hiszen ha ő nincs - ha az ANYA jelenléte hiányzik -, akkor vége mindennek. Akkor pedig aztán lehet bármennyire talpraesett a kissrác, eszkábálhat bármennyi házifegyvert, sok hasznát nem fogja venni.

Okos film ez A Babadook. Elpszichologizálgat itt fű alatt, miközben jó néhányszor ránk hozza a frászt úgy, hogy székünkből kiugrunk, hogy aztán a befejezésével - mely meglehet első blikkre furcsának hathat, ámbár mindenképp meglepőnek -, kicsit meghökkentsen és egy parányi reménysugárral reszkető kezünkben ott hagyjon bennünket a mozi sötétjében. És akkor MOST mondja valaki, hogy a nők nem értenek a horrorhoz!