Egy határmenti fiktív közösség életét felforgatja a tekintélyt parancsoló Joll ezredes (Johnny Depp) érkezése, akit felettesei azzal bíztak meg, hogy a fenyegetést jelentő vándor barbárokat távol tartsa, és információkat gyűjtsön a település és az állam ellen tervezett támadásokról. A község vezetője, a Bíró (Mark Rylance) azonban nem érti, honnan a fenyegetés, hiszen békességben élnek egymás mellett, és elborzad a katonák kegyetlenkedései láttán.
A haladónak titulált szellemiséget és a társadalmi különbségeket Joll ezredes szimbolikus napszemüvege jól példázza; az egyik pólus a nincstelen nomádok, a másik a karhatalom egyenruhás bábjai, e kettő között helyezkedik el a Bíró, aki minden igyekezete ellenére nem képes villámhárító lenni a két fél között. Az ezredes és serege barbár felkelőket keresnek, de csak nagy erőfeszítések árán sikerül felhajtaniuk párat, akiket addig kínoznak, míg vallomást nem tesznek olyan dolgokról, amiket nem követtek el. Ez a módszer sajnos nem új keletű, és mindig eléri a célját: hamisan ugyan, de megerősíti a fals és erkölcstelen ideák relevanciáját.
Ebben a társadalomban egy nem létező ellenséget kergetnek, ha épp nincs konfliktus, akkor generálnak, mert bebetonozni a hatalmat és manipulálni, igába hajtani a tömegeket fontosabb, mint az igazság. Háborúban állnak, csak épp ellenfél nincs, hiszen mindenki csupán a saját életét szeretné élni, nyugalomban. Joll ezredes embertelensége miatt a Bíró egy megkínzott nomád lányon keresztül próbál vezekelni, befogadja, meggyógyítja, majd visszaviszi az övéihez, hogy bebizonyítsa, nem minden ember gonosz. A Bíró jutalma ezért brutális verés és hazaárulás vádja lesz, vele akarnak példát statuálni, mert egy olyan világban él, ahol a kedvesség és az empátia egyenlő a gyengeséggel; nem erény, hanem halált érdemlő bűn. A Bíró története a maga túlzásaival együtt szívszorító és elkeserítő, és nincs az az ideológia, amit tiszta szívvel alá lehet támasztani mások elnyomásával és gyötrésével. Soha, semmikor.
A kurta, de sommás elbeszélés egyébként is megterhelő, a hatást azonban nagyban fokozzák a leíró beállítások és az érzelmes, melodikus dallamok. A film tempója igen ráérős, ami nem fogja elnyerni mindenki tetszését, viszont a sivatag eseménytelenségét és kietlenségét támogató lassú dinamika tökéletes kontrasztban van a koholt hadviselés folyton rezgő feszültségével. Épp emiatt a vontatottság miatt van időnk belemerülni a filmbe, és megélni a borzalmakat és a törődést egyaránt. Hátránya viszont, hogy a párbeszédek és az előadásmód helyenként meglehetősen darabos, és azt a viszonylag kevés szöveget is szétaprózza, ami elhangzik.
A barbárokra várva kapcsán szintén megtévesztő a reklám, hiszen a húzóneveket jelentő Johnny Depp és Robert Pattinson nem túl sokat szerepel a filmben. Ugyanakkor ez a legkevésbé sem probléma, mivel így Mark Rylance zseniális alakítása megkaphatta a kellő figyelmet; játéka őszinte és megindító, egyszerre csodás és fájó érzés nézni.
A film él a szituációk adta sarkítás lehetőségeivel és nem fél néha feleslegesen túlzó, szélsőséges és szirupos lenni, jóllehet nyilvánvalóságuk ellenére ezek az eszközök nagyrészt hatásosak. Elnyújtott és végletes A barbárokra várva, de akár csak Rylance alakítása miatt érdemes megnézni. A film origója egy korábban már sokat taglalt kérdés, hogy kik is az igazi barbárok, mégis ilyen módon, az egyéni és kollektív drámát ügyesen ötvözve, és a hadakozás hiábavalóságát hangsúlyozva érdemes újra és újra feldolgozni. A film John Maxwell Coetzee 1980-ban megjelent, azonos című könyve alapján készült.
