Az olasz Michelangelo Frammartino Calabriába utazott, hogy egy '60-as évekbeli barlangfeltárást szakértőkkel reprodukáljon. A csodálatos tájegységben elhelyezkedő barlangot egy idős pásztor "őrzi", az ő története halad párhuzamosan az egyre mélyebbre merészkedő barlangászok munkájával. A barlang (Il buco) elnyerte a Velencei Filmfesztiválon a zsűri különdíját, nem érdemtelenül.
Kétségtelen, hogy az operatőri munka kiváló, bár végtelenül hálás a magas hegycsúcsokkal, vastag felhőkkel, tömött köddel és veszélyes völgyekkel tarkított táj. Renato Berta képei olyan elevenek, hogy érezni a fák közül előbukkanó nap melegét és a környéket átjáró kellemes, hűs szelet, miközben hosszú, statikus beállításai meditatív állapotba ringatják a nézőt. Az expedíció azonban önmagában nem tartogat annyi érdekességet, hogy egy nagyjátékfilm hosszúságú történetet kreáljanak belőle.
Ez egyértelműen érezhető a narratíván, mivel a film első harmadában még csak a barlang közelébe sem jutunk, Calabria és a környező települések, valamint a lakók életének bemutatása pedig független a barlangászok feladatától, és ezek hosszú kifejtése nem viszi előre a cselekményt. Frammartino vizualitásában sokkal inkább dokumentumfilmként kezelte az alapanyagot, de játékfilmes narratívába kívánta önteni a feltárást a közérthetőség és a fogyaszthatóság kedvéért. Emiatt ez a dokumentarista fikció emlékeztet a 2019-es macedón Honeyland című, méhekről szóló filmre, viszont kevésbé sikerül egységbe gyúrnia a műfaji ellentéteket.
Az eredeti, közel 60 évvel korábbi feltárás újrajátszása hat némi újszerűséggel, mégis tét nélkülinek érződik, hiszen nem egyedi és megismételhetetlen élmény. Épp ezért érződik erőltetettnek az öreg pásztorral állított párhuzam, miszerint a férfi hanyatlása a barlang feltárásával együtt exponenciálisan nő. Míg az emberek egyre mélyebbre merészkednek az "érintetlen" barlangba, addig a pásztor, mint a zavartalan természet metaforájaként értelmezett entitás állapota egyre romlik. Nem csak didaktikus ez a cselekményszövés, de némileg indokolatlan is, tekintve, hogy nem egy ismeretlen területet hódítanak meg, és sokkal inkább a kényszerűség érződik, hogy valahogy másfél órássá kellett bővíteni a sztorit, holott kizárólag a feltárás rövidfilmként sokkal velősebb és izgalmasabb lett volna.
Tovább rontja a szimbolikát, hogy a filmnek nem érzékelhető a fókusza. A barlang lenyűgözőségét akarták bemutatni? A kevés, még ember által alig lakott területek nyugalmát és a romlás előidézését szerették volna lefesteni? Vagy a barlangászok kemény munkáját? Akármelyik is az igaz, elég illúzióromboló volt belegondolni, hogy míg a tudósok küszködve ereszkednek egyre lejjebb, addig a stáb szemmel láthatóan - egy-két jelenetet leszámítva - teljes felszereléssel, állvánnyal és kamerával költözött a barlangba. A felvételek minőségén egyértelműen látszik, hogy az esetek többségében nem kézikamerás jelenetről van szó, és a beállítások szögei is érzékeltetik a tér mélységét és szélességét. Ilyen módon a barlangászok sokszor szűk járatainak megörökítésére nem lett volna mód, ennek fényében viszont nem értelmezhető sokszor az ereszkedés körülményessége.
Tapasztalható a műviség a filmen - ami előnyére szóljon, hogy inkább képileg, mint szövegileg informatív. Már csak az operatőri munka miatt is mindenképpen megér egy megtekintést, különösen a nyugalomra vágyó közönségnek.
A filmet a 18. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, ahol elnyerte a Nemzetközi Ökomenikus Zsűri díját.
