Hirdetés

A befejezésen gondolkozom - Kritika

|

Létfájdalom Charlie Kaufman-módra.

Hirdetés

Charlie Kaufman ugyan sosem rendezett klasszikus értelemben vett horrorfilmet, de bizonyos értelemben minden eddigi alkotása egyfajta horror. Horror abból a szempontból, hogy a félelem az a mozgatórugó, amely hajtja előre a cselekményt. Minden főszereplője fél, retteg valamitől - legyen az akár a kreativitás teljes hiánya, a felejtés, a szerelem, az öregedés, vagy úgy en bloc az ember maga. Legújabb, Iain Reid regénye alapján készült filmje sem különbözik ettől. Talán csak annyiban, hogy most került a legközelebb ahhoz stilisztikailag, hogy kvázi horrorként tekintsünk rá. 

Hirdetés

Történetünk főszereplője egy fiatal pár (Jesse Plemons és Jessie Buckley remekül hozzák a Kaufman-i elveszettséget). Már jópár hete együtt vannak, a fiú pedig végre elviszi a lányt bemutatni a szülőknek (az anya szerepében Toni Collette, újabban előszeretettel alakít lelkileg labilis édesanyákat). Fontos lépés, kardinális mozzanat egy párkapcsolatban. A történéseket a lány perspektívájából figyeljük, a narrátor is ő maga és ahogyan azt már az első percekben megtudhatjuk, azon gondolkodik, hogy véget vessen ennek a kapcsolatnak. Innen már nagyjából borítékolhatjuk - ha már az író/rendező nevéből nem vontuk le a végkövetkeztetést -, hogy a film nem egy színes-rózsaszín, romantikus világot fog ábrázolni. A szülőknél való látogatás nem éppen a legideálisabban alakul: érezhetően valami nem stimmel, a lány menne, de nem lehet, a bizarr szituációk pedig ezt követően egyre csak fodrozódnak és fodrozódnak. A játékidő pedig csak úgy suhan keresztül rajtunk. Mi pedig vagy hadakozunk ellene kézzel-lábbal, vagy hagyjuk, hogy elérjen valami belőle hozzánk. 

Kaufman-filmről így, frissiben írni egyszerre tud hálás és hálátlan feladat lenni. Nem azért, mintha nem edződtem volna már a forgatókönyvíró/rendező előző művein, hiszen a témák, amelyeket pedzeget, már korábban előfordultak nála (a többsége) és nagyjából a stílussal is tisztában vagyok. Inkább azért, mert a tartalom itt még zegzugosabbnak tetszik, az ahhoz hozzájáruló forma és az idősíkokkal való szabad játék pedig sokszor még kuszábbá avanzsálja az egész filmélményt. Vagy ha nem feltétlen kuszává, de rendkívül zavarbaejtővé (hogy jó vagy rossz értelemben, az nyilvánvalóan nézője válogatja majd - részemről ez mindenképp pozitívum volt). A befejezésen gondolkozom egyszerre párkapcsolati dráma, pszichothriller és szürreális lélektani dráma, amelynél folyamatosan azt éreztem, hogy rendezője mindegyre csak ellentmond a prekoncepcióinknak. Már ha utóbbit nem dobjuk kukába már a film felénél. Kaufman itt, ennél a filmjénél a Lynch-i szürrealizmus, illetve Lynch-i horror területére lép és bár művei alapból frusztrálóak tudnak lenni, ez a rémálom-hangulat és kvázi álomlogika rátesz még egy lapáttal. A képi világ is a maga hóeséses, éjszakai autópályaképeivel, valamint tompa színű lakásbelsőivel egészen nyugtalanító, ahogyan az egész film hangulata végig sejtelmes, mintha bármelyik pillanatban át tudna változni egy Örökség-féle horrorfilmmé. Nem teszi persze, de a nyomasztó, melankolikus, sajátosan horrorszerű hangvétel így is megmarad. 

A cselekmény folyamán furcsa, off-beat, fekete humort sem nélkülöző történések követik egymást, amelyek az elején még valahogyan követik a normális történetvezetés szabályait, ám egy ponton túl a valóság mindinkább széttöredezik és elérhetetlenné válik. Míg a játékidő első harmadában azt éreztem, hogy Kaufman leginkább csak játszadozik a formával és a szülői látogatás potenciális horrorját igyekszik sajátosan dramatizálni, addig egy ponton túl kiderül, hogy többet szeretne mondani, mint amire előtte számítottunk. Innentől kezdve beköszönnek az olyan, korábban már taglalt témái, mint az öregedés és az elmúlástól való félelem (ez a vonal dominánsan jelen volt már a Kis-nagy világ című rendezői debütálásában is), illetve az emberektől való elidegenedés (ami kisebb túlzással végigvonul az egész életművön). Kaufmannál - megállapíthatjuk - továbbra sem lett egyszerűbb az élet. Egy szülői látogatás a világ legfrusztrálóbb élményeként jelenik meg, egymás és saját magunk felismerése merő képtelenségnek tetszik. A létezéssel, valamint a létezés ideiglenességével való szembeszülés ismételten terítékre kerül, a konzekvencia pedig továbbra is legjobb esetben is melankolikus, beletörődő. Az idő szemét egy dolog. Szerencsére ezt az alapvetően depresszív alaphangot ellensúlyozzák a remek színészi alakítások, az abszurd humor, valamint az, hogy Kaufman ajtót nyit az értelmezések felé, így nézőként jólesőt kattoghatunk azon, hogy mégis mit is nézünk pontosan. 

Mindezt figyelembe azt éreztem, hogy a rendezőre a sokatmondás, a túlmotiváltság terhe nehezedik. A szürreális hangvételhez hozzátársul az, hogy sokszor nehéz dekódolni, hogy mi miért történik és mit hivatott ábrázolni (itt is elmondhatjuk azt, amit a Tenetnél hangoztattak: ne érteni próbáld, hanem elsősorban érezni), ez azonban azt is eredményezheti, hogy érdemes lesz visszatérni egy második körre, hogy letisztuljanak a dolgok. Akárhogy is, filmje izgalmasan hágja át a szabályokat (ahogyan az összes Kaufman-film) és zseniálisan zavarba ejtő, ahogyan a cselekményt viszi előre, ebből a szempontból pedig nem egyszer azt éreztem a játékidő folyamán, hogy igazából az ilyen filmekért imádom a mozgóképet. Az ilyen filmekért, amelyek mintegy kompromisszumtól mentesen ábrázolják egy művész vízióját és elképzeléseit és amelyek gondolataikkal, ötleteikkel zavarba hoznak, meghökkentenek. Különösen ráhúzható ez a film utolsó húsz percére, ami újabb és újabb fejvakarásra késztetett nézőként és ami rávett arra, hogy valamelyest megpróbáljam átértelmezni az addig látottakat, valamint elgondolkodjak a perspektíva forrásán és jelentőségén. 

Mindenképpen különleges filmélmény kerekedett tehát A befejezésen gondolkozom-ból. Különleges akkor is, ha hangyányit el is marad a Kis-nagy világ és az Anomalisa zsenialitásától (most szigorúan csak azokat a filmeket nézem, amiket Kaufman rendezett is, nem csak írt). Míg azok átgondoltabbnak érződtek, itt többször adja át magát Kaufman a random furcsaságok logikájának és bár itt is megjelenik az előző alkotásaira jellemző rétegzettség és mélység, első blikkre úgy éreztem, nehezebb fogást találnom rajta. Mindent egybevéve azonban így is - mindezzel együtt - egy kiváló darabnak gondolom, amely szüntelen agyalásra késztet, a maga fura módján szórakoztat (Toni Collette és David Thewlis szülőpárosa a tragikomédia két lábon járó definíciója), megrémít, elszomorít, megőrjít. Nem könnyű végigülni, kell hozzá türelem és nem garantálom, hogy mindenki hálás lesz az élményért, de a magam részéről úgy vélem, mindenképpen megérte. Jöhet hamarosan a repeta. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

A befejezésen gondolkozom - Kritika

Kinek Ajánljuk
  • Akik Charlie Kaufman eddigi filmjeit is imádták.
  • Akik szeretik a szürreálisabb hangvételű mozikat.
  • Akik szeretnek egy filmen sokat gondolkozni.
Kinek Nem
  • Akik az egyszerűbb vonalvezetésű filmeket kedvelik.
  • Akik jobb szeretnek nem töprengeni létezésünk múlékonyságán.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.