A skandináv krimiknek, thrillereknek mindig is megvolt a maguk összetéveszthetetlen hangulata, ez alól pedig mai alanyunk, A bűnös sem kivétel. Első látásra egy feszült, egyszereplős, idegtépő kalandnak ígérkezett, és nem is tévedtem akkorát, maximum abban, hogy ennyiben nem merül ki a dán alkotás.

A történet pofonegyszerű, a főhős Asger (Jacob Cedergren), a segélyhívó egyik diszpécsere, aki kap egy hívást egy nőtől, akit elraboltak. A férfi kétségbeesetten próbál versenyt futni az idővel és segíteni, de ez sokkal nehezebb, mint elsőre látszik.

Gustav Möller elsőfilmes rendező olyan témához nyúlt, amit láthattunk már nem is egy alkalommal, legutóbb a Halle Barry-féle A hívásnál, ami egy korrekt, de felejthető mozi lett. Mit, illetve hogyan lehet egy ennyire kötött műfajban másképp csinálni ahhoz, hogy működjön az összkép? Möller megmutatta, az már egyszer biztos.

Kezdjük azzal, hogy ízig-vérig egyhelyszínes műről van szó. Két szobában játszódik az egész cselekmény és csak Asgert látjuk, amint telefonál. Mégsem unalmas egy cseppet sem, mert Möller tökéletesen használja a műfaji elemeket és a fantáziánkkal viteti tovább az eseményeket. Háttérzajokat hallunk, amik segítenek a tájékozódásban, illetve le tudjuk játszani a fejünkben, hogy mi történhetett. Ez a fajta minimalista eszköztár még erősebbé teszi A bűnöst, sőt egy másodpercre sem éreztem szükségét annak, hogy lássam a nőt vagy elrablóját. Ebben persze nagy szerepe van a történetnek, ami jóval összetettebb, mint elsőre látszik. Nem mehetünk el szó nélkül az abszolút főszereplő, Jacob Cedergren mellett sem, aki a puszta mimikájával végtelenül erős érzelmeket mutat ki. Rajta állt vagy bukott a film sikere, ugyanis, ha nem adná hitelesen Asgert, feleennyire hatásos nem lenne A bűnös. A színész szerencsére sikerrel vette az akadályt és abszolút autentikus a játéka.

A címválasztás sem véletlen, de erre kitérni már erősen az élmény rovására menne. Legyen elég annyi, hogy Asgernek bőven van a rovásán és szeretne kompenzálni. Nyilván más esetben is segítene a nőn, de így még inkább motiválva érzi magát. Ez a film egyik központi konfliktusa, amit Möller akkor vesz elő, amikor szükséges. Sokáig a ködben tart, de folyamatosan pumpálja a feszültséget. Aztán érkeznek a csavarok, egyre bizarrabb fordulatot vesz a sztori, és Asgerrel egyetemben mi nézők is fogjuk a fejünket tanácstalanul. A zárásban mondhatni megkapjuk a feloldozást, de szó nincs róla, hogy ezt a klasszikus értelemben kéne érteni. Möller megint húz egy zseniálisat, leveszi a terhet a vállunkról, hogy aztán ráeszméljünk a következményekre. Ilyen erős epilógust borzasztó rég nem láttam, egyszerre fajsúlyos, velőtrázó és fájdalmasan szép.

A bűnös igazi karakterdráma, ami nem mellesleg thriller köntösbe van bújtatva. A fojtogató feszültség és a remek sztori mellett a döntésekről, tetteink következményeiről mesél igen sajátos formában. Kiváló színészi munka, zseniális rendezés, kötelező látnivaló ez a szűk másfél órás gyöngyszem. A skandinávok megint feladták a leckét Hollywoodnak, holott csak telefonálniuk kellett hozzá párat.