1968-ban járunk. Martin Luther King meghalt, Nixon búcsút intett az elnöki pozíciónak, tombol a vietnami háború, az Amerikai Egyesült Államok kormánya pedig nem győzi halálsorra (háborúba) küldeni az ifjait. Néhány, liberális nézeteket valló fiatalnak ez szúrja a szemét és békés tüntetést szervez Chicagóba. A tüntetés végül erőszakba torkollik, az ügy pedig a bíróságon köt ki és a vádlottak padján hét ember ül, akik igyekeznek megvédeni mind saját magukat, mind pedig az amerikai társadalom megmaradt becsületét.
Aaron Sorkin legújabb rendezésének témájához tehát ezúttal is valós eseményekből merített, ám szemben az Elit játszma című filmjével, itt elég erősen belehasít relevanciájával a politikai, kulturális közhangulatba - nyilvánvalóan nem is véletlen az, hogy a premiert is éppen mostanra időzítették, amikor kezd beindulni az elnökválasztás ügye. A chicagói 7-ek tárgyalásának eseményei ugyanis nem csak önmagukban izgalmasak, de nagyon könnyű párhuzamot vonni azzal, ami ma történik akár Amerikában, akár nálunk, akár bárhol a világon. Szólásszabadság pellengérre állítása, igazságérzet és diszkrimináció - csupa olyan fogalom, amellyel képes elevenünkbe vágni és részint pont ez az aktualitás az, amely akkora erőt ad ennek a filmnek.
A pergő ritmusú dialógusairól ismert, többnyire politikai színtéren játszódó forgatókönyvíró mint mindig, már az első 5-10 percben képes behúzni nézőjét. Archív felvételekkel indít, majd sorra vesszük a főbb szereplőket, amint készülnek a nagy napra (a tüntetésre). Egyik karaktert követi a másik, a vágóolló kattog ezerrel, amit az egyik szereplő elkezd mondani, azt a másik befejezi. Nincs idő tétovázásra, nincs idő nyugalomra. Dolog van, munka van. Ügy van. Nincs még egy olyan író, aki ilyen dinamikával tudná záporoztatni a befogadóra a fontos információkat és aki ilyen intenzitással lenne képes az expozíciót feltárni úgy, hogy közben tényleg rövid idő alatt egészen érzékletesen fel is vázolja az összes fontos szereplőt, akik majd később reflektorfénybe kerülnek. Ami pedig ezt a gyorstalpaló helyzetjelentést követi, az egy két órán át húzódó tárgyalótermi vita/dráma/bohózat.
Bohózat, mert A chicagói 7-ek tárgyalása nagyon jól rátapint a helyzetnek mind a súlyára, a komolyságára, mind pedig arra, hogy az egész rendszer mennyire szánalmas és ezzel együtt abszurd módon vicces. Legjobb eszköze erre a Sacha Baron Cohen által megformált Abbie Hoffman, aki rendezetlen hajszerkezetével, stílusával, hippis lazaságával és az ezzel együtt járó jól burkolt intellektusával rendre odaszúr a törvény embereinek. Részben ő a mi legfőbb azonosulási pontunk, illetve ő az, aki a közbeékelt színpadi monológjaival bevon minket a legtöbb dologba. Megszoktuk már, hogy Cohen általában elnagyolt, karikatúra szerű karaktereket formál meg és itt is megvan ez a vonal, de Sorkin több olyan alkalmat is nyújtott neki, amikor több dimenziót adhatott az általa játszott Abbie-nek, amivel ő élt is. Innen nézve pedig nem is olyan nagy dőreség, hogy olyan sokan már nyomnák is az Oscar-díjat a színész kezébe.
Ugyanakkor nem egyedül viszi a showt, rajta kívül még Eddie Redmayne is kitett magáért, mint karót nyelt, jólöltözött good guy - őt speciel hosszú idő óta most éreztem először igazán szimpatikusnak és tehetségesnek. Jót tett neki, hogy nem kellett vadul affektálnia, gesztikulálnia és kis lényeket hajkurásznia. Tiszteletét tette még a nagyszerű Michael Keaton is, aki a maga néhány percével tőle elvárható rutinnal és profizmussal, valamint karizmával emeli a nívót, míg Frank Langella az elfogult bíró szerepében hasonló könnyedséggel és gyakorlattal utáltatja meg magát velünk. Velük szemben a többiek relatíve kevesebb időt kaptak arra, hogy karaktereiket kiélesítsék, de azért hozzák ami tőlük telik: Joseph-Gordon Lewitt még úgy is szimpatikus, hogy alá akar ásni a főszereplőknek, míg Jeremy Strong Jerry Rubin-ként inkább comic relief, mint kiglancolt szereplő, de nem baj, mert így is hozzáad. Külön érdemes még megemlíteni a Fekete Párducok egyik tagjának jelenlétét (Yahya Abdul-Mateen II alakításában), aki a fekete bőrű emberek szegregációját hivatott reprezentálni. Jelenléte csak méginkább rávilágít az igazságszolgáltatás problematikus voltára.
Habár a cselekmény 80-90 százaléka zárt térben játszódik (többnyire tárgyalóteremben) és csak néha hagyjuk el azt egy-két flashback erejéig, Sorkin-t ez nem feszélyezi, a cselekmény ugyanolyan elánnal csattog tovább, mint ahogyan azt megígérte nekünk a nyitányban. Rendezőként is mintha magabiztosabban vezényelné a dolgokat, mint tette azt az Elit játszmában - míg ott sokszor azt éreztem, hogy a jelenetek önismétlő módon sorjáznak, addig itt jóval gördülékenyebb a menet és mintha rendezőként is tanult volna. Nyilván a téma mást követelt meg, de kevéssé éreztem fennhéjazónak és okoskodónak a stílust, Sorkin itt tartott egyfajta tisztességes távolságot és önuralmat gyakorolt, hogy jobban kirajzolódjon a mű tanulsága és a fő gondolatiság. Az a gondolat, amelyet a főszereplők is igyekeznek szem előtt tartani és amelynek köszönhetően az utolsó néhány perc majdhogynem giccsbe húzódó jelenete megérdemeltté és őszintévé válik. Sosem szabad elfelejteni, hogy kikért lázadunk, hogy miért lázadunk (ahogyan azt az egyik szereplő is kimondja, miután megkérdezik tőle, miért írja fel a Vietnam-ban elhunyt katonák neveit).
Sorkin filmje tehát egy részről lehengerlő, szórakoztató és hatásos, ugyanakkor finoman didaktikus védőbeszéd a szólásszabadság mellett, találó kritikája az egykori amerikai igazságszolgáltatásnak, valamint hiteles képet fest az Amerikai Egyesült Államokról és az azt szétfeszítő indulatokról, mögöttes politikai machinációkról. Az pedig már csak rajtunk múlik, hogy tanulunk-e belőle valamit.
