Az Oscar-díjas chilei rendező, Sebastian Lelio (Egy fantasztikus nő, A rabbi meg a lánya) legújabb filmjében a fanatizmust állította szembe a pragmatizmussal, aminek mi sem szolgálhatott volna jobb helyszínül, mint a 19. századi vallásos Írország. A csoda Emma Donoghue azonos című regénye alapján készült, akinek például A szoba c. regényt is köszönhetjük, melyet 2015-ben Lenny Abrahamson adaptált filmvászonra Brie Larson főszereplésével. A hazánkban Netflixen debütáló A csodában, ha nem is minden szegmensében, de bizonyos motívumaiban fellelhetőek párhuzamok a két történet között.

 

1863-at írunk, amikor felkérik az angol ápolónőt, Elizabethet (Florence Pugh), hogy látogasson el egy vidéki ír faluba, ahol egy kislányt, Anna O'Donnellt (Kíla Lord Cassidy) kell megfigyelés alatt tartania, aki állítólag már négy hónapja egy falatot nem evett, mondván, hogy ő ezt mennyei mannával pótolja (a Viktoriánus korban sok ilyen eset volt). Munkája során szembesül az ott élő mélyen vallásos emberek elvakultságával, akik képtelenek hallgatni az intő szavára, miszerint ez csupán megtévesztés, nem isteni csoda. Munkaköri leírását gyorsan figyelmen kívül hagyja, és mindent megtesz azért, hogy felderítse a háttérben húzódó valóságot, amit mindenki tagad körülötte.

A csoda alapkonfliktusa nem szolgál újdonsággal, láttunk már ehhez hasonló történetet. A Vérző olaj vagy A salemi boszorkányok szintén a vallási fanatizmus veszélyeit tematizálják egy adott  mikroközösségben, amivel szembeszegülni hatalmas kihívás. Lelio filmje azonban nem tesz pontot ilyen egyszerűen az ügy végére, hanem a család orvosának (Toby Jones) karakterén keresztül a tudomány művelőinek egy károsabb csoportját is képviseli, aki bár nem a természetfelettit keresi minduntalan, mégis irracionális következtetéseket von le a lány esetét látva a tudomány nevében. Elizabeth tehát nincs könnyű helyzetben, mert emellett a mélyen katolikus O'Donnell-családdal és a pap (Ciarán Hinds) akaratával is szembe kell mennie, akik csupán arra használnák fel őt, hogy bizonyítsák igazukat.

A film vontatottsága ellenére Lelio nyomasztó atmoszférateremtése remekül működik, amiben fontos szerepet játszik a setting, a ködös, borús Írország és Matthew Herbert elektronikus zenéje, ami olykor az Eufória soundtrackjére emlékeztetett. A film csúcspontja azonban nem más, mint Florence Pugh. A brit színésznő az utóbbi évek egyik legígéretesebb feltörekvő tehetsége, aki már több műfajban is bizonyítani tudott. Ha kellett, helytállt szuperhősfilmben, brillírozott horrorban és kosztümös drámában, sőt még az alulírt Nincs baj, drágámból is ki tudta hozni a maximumot. A csodában értelemszerűen ismét a komolyabbik oldalát kellett felmutatnia, amiben egyszerre kellett egy eltökélt és egy múltbeli veszteségei miatt könnyen sebezhető, helyzetében kiszolgáltatott karaktert hoznia, akin egy gyermek élete múlik.

A szobához hasonlóan a történet itt is bemutat egy világtól elzárt közösséget, ami csakis a saját vélt vagy valós meggyőződésére alapozza a világ történéseinek értelmezését. A cél ezúttal szintén az ebből való kiszakadás, ami bár korántsem akadályoktól mentes, egy kisebb csoda bőven elég ahhoz, hogy mindez megtörténjék.