Fel lehet-e éleszteni hosszú évtizedek után bizonyos kapcsolatokat? Létezik-e megbocsátás? Hogyan viszonyulunk egymáshoz egy-egy hiba után? Nem véletlen merülnek fel ezek a kérdések rengeteg filmben, szinte függetlenül attól, milyen műfajba tartozik az adott alkotás.
Mind követünk el hibákat, mind mondunk olyan mondatokat, amiket hosszabb-rövidebb idő után megbánunk; és természetesen velünk szemben is követnek el ilyesmit mások. De vajon képesek vagyunk-e felülemelkedni ezeken a problémákon, ha igazán nagy a tét?
Az ír Thaddeus O'Sullivan filmje ezekkel az örök kérdésekkel játszik el. Lily (Maggie Smith) és Eileen (Kathy Bates) régi barátnők, akik egy közös jó ismerősük halála után végleg eldöntik, elutaznak Lourdes-ba, a csodák városába. Mindkettejük számára fontos lehet ez az út, hiszen úgy érzik, nincs már sok idejük hátra (előbbinek a lába fáj, utóbbi csomót talál a mellében). Végül szerencsés véletlenek nyomán jegyet is szereznek a Lourdes-ba tartó buszra, ám megzavarja az idillt, hogy a korábban említett közös barátnő lánya (Laura Linney) feltűnik. Az pedig rögtön egyértelmű, hogy a múlt sok titkot rejt.
A csodák útján klasszikus visszatérés-film, amelyben egy karakter látogat meg újra szülővárosát, azért, hogy rendbehozza korábbi kapcsolatait. Ezekben az alkotásokban - a karakterek árnyalása mellett - nagyon fontos az információadagolás. Az alkotók nem lehetnek túl direktek, mert a történet akkor működik igazán, ha folyamatosan derülnek ki újabb és újabb részletek. Ilyen szempontból A csodák útján remek film: kezdetben nem értjük, miért ilyen elutasítóak a Laura Linney által játszott Chrissie-vel, hiszen a nő minden helyzetben kedvesnek mutatkozik.
Végül azonban fény derülnek a titkokra, és szerencsére a film e tekintetben is méltányos minden szereplővel. Mindenki tett olyat a múltban, ami fájhatott másoknak, ám most itt a lehetőség, hogy felülkerekedjenek ezeken a sérelmeken. Merthogy mégiscsak a csodák városában járunk, ahogy a szereplők hivatkoznak rá. O'Sullivan rendezése igazi régi vágású film, amiben egyértelmű, hogy mi a jó és mi a rossz, illetve persze aminek világában létezik a megbocsátás. Van, aki a gyerekével, de olyan is, aki a párjával vagy a korábbi legjobb barátjával szemben vétett, ám még mindenki bízhat a csodákban.
A csodák útján a modernitásban talajt vesztett ember számára kíván megnyugvást nyújtani, de közben felhívja a figyelmet ennek a vállalkozásnak a lehetetlenségre is. Talán épp az a probléma, hogy a csodára várunk, és nem vesszük észre, hogy a mindennapi apró gesztusok érnek igazán sokat.
A csodák útján című filmről mindenekelőtt azok a - főleg brit - sorozatok juthatnak eszünkbe, amelyekben szép tájakon zajlanak az események, a dialógusokat a fülnek kedves brit akcentussal hallhatjuk, és azért a szentimentalizmus sem áll messze a látottaktől. Sőt, ha valami miatt igazán lehet bírálni ezt a filmet, az feltétlenül az érzelmek halmozása és az üzenet nagyon egyértelmű sulykolása. Ezt egy ideig elnézzük a mozi egyéb erényei mellett, ám a végkifejlet közeledtével egyre hiteltelenebbé válik ez a fajta egymásra borulás.
Ám a néző végső soron minden hiba felett szemet tud hunyni, ha ránéz a három főszereplőre. Amikor Kathy Bates és Maggie Smith arról beszél, hogy nincs már sok lehetőségük, lehetetlen ezt nem a saját életükre és pályájukra vonatkoztatni. Ők tehát elsősorban mint jelenség emlékezetesek a filmben, nem úgy, mint Laura Linney, aki egészen remek alakítást nyújt. Közhely lesz, amit most írok, de rögtön az első jelenetben úgy ül és úgy néz ki az ablakon, ahogy csak a legnagyobb színészek tudnak, de később sem ritka, hogy Bates és Smith teljesítményét is zárójelbe teszi. Elsősorban ő az oka annak, hogy ez a mozi érdemes lehet a figyelmünkre.
A csodák útján nem lesz évek múlva is emlegetett film, ugyanakkor kevés ennyire őszinte alkotás van jelenleg a mozikban: ha valaki elolvassa a szinopszist, pont azt kapja, amit vár. És néha ez elég.
