Ha van kortárs színész, aki ugyanolyan elementáris erővel képes megformálni velejéig gonosz antagonistát, mint rendíthetetlen, sokszor mégis tragikus hősfigurát, az minden bizonnyal Mads Mikkelsen. A dán világsztárt tavaly decemberben a legjobb színésznek járó Európai Filmdíjjal tüntették ki legújabb filmje, A fattyú című történelmi eposzban nyújtott alakításáért, a végeredményt látva pedig kétség sem fér az elismerés megérdemeltségéhez.
Ida Jessen megtörtént eseményeket feldolgozó regényéből Nikolaj Arcel (Egy veszedelmes viszony, A Setét Torony) készített megrendítő filmadaptációt, amely egyúttal Dánia nagy reményű nevezettje a 96. Oscar-gálára.
Ludvig Kahlen (Mads Mikkelsen) egy cseléd és egy földesúr törvénytelen gyermekeként, szó szerint a semmiből küzdötte fel magát a dán hadsereg kapitányi pozíciójáig. Mivel az egész életét megpecsételte a származása, 1755-ben minden korábbinál hajmeresztőbb vállalkozásra szánja el magát a szerény katonai nyugdíjból tengődő veterán, hogy végre az uralkodó látóterébe kerüljön. Saját pénzen, de a királyi kincstár jóváhagyásával felvásárol egy zord, elhagyatott földterületet, melynek művelésével rengetegen próbálkoztak már az idők során, ám mindannyian csúfos kudarcot vallottak a megzabolázhatatlan természettel szemben. Kahlen viszont eltántoríthatatlan, és rendkívüli magabiztossággal vág neki a reménytelen(nek tűnő) küldetésnek, amelyet a környezeti viszontagságok mellett a vidék felett valóságos kiskirályként zsarnokoskodó nemes, Frederik de Schinkel (Simon Bennebjerg) is igyekszik minden létező eszközzel ellehetetleníteni.
Nikolaj Arcel a 2012-ben bemutatott, szintén Oscar-jelölésig jutott Egy veszedelmes viszonnyal - amelyben ugyancsak Mikkelsen játszotta a főszerepet - egyszer már bizonyította, hogy kosztümös filmek írásában és rendezésében otthonosabban mozog, mint Stephen King-művek adaptálásában - habár tény, hogy A Setét Torony más alkotó torkán is megakadt volna. A fattyú ennek megfelelően az egyébként is brutálisan erős dán filmművészet újabb kimagasló teljesítménye, amely megérdemelten szállhat versenybe a többi idegen nyelvű jelölttel az Akadémia soron következő díjátadóján.
A forgatókönyvet Arcel közösen jegyzi egyik állandó alkotótársával, Anders Thomas Jensennel (Zöld hentesek, Ádám almái, Az igazság bajnokai), kinek szerzői védjegye, az éjfekete, savként maró humor ezúttal nyomokban sem jelenik meg, pedig A fattyú bizonyos jelenetei annyira nyomasztóak és lélekölők, hogy a 127 perces játékidő alatt elbírtunk volna néha egy szusszanásnyi nevetést. A totálisan pszichopata de Schinkel válogatott kegyetlenségeit, illetve a főhős szorított helyzetéből fakadó konstans tehetetlenségérzet ólomsúlyát egyedül a származása miatt szintén megvetett és üldözött árva cigánylány, Anmai Mus (a gyerekszínész Melina Hagberg parádés alakításában) huncut villanásai képesek egy-egy lopott pillanatra oldani. Ugyanígy hiába - jó, azért nem teljesen - a lélegzetelállító fényképezés vagy a korhű díszletek és jelmezek szemet gyönyörködtető részletgazdagsága, mert A fattyú nem az a film, amit jól esik nézni.
Érzékeny lelkületűek számára garantáltan megterhelő élmény Nikolaj Arcel alkotása, de jó eséllyel még az edzettebbek (amely csoportba magamat is sorolom inkább) is csak fészkelődve bírják majd végigülni Ludvig Kahlen tragikus krónikáját. A film ezen aspektusa bizonyos értelemben egyébként felróható negatívumként is, mert bár az erőszakábrázolás szerencsére soha nem lépi át az öncélúság határát, de a vég nélküli nyomorpornó a játékidő egy pontján túl azért hajlamos önismétlővé válni. Hasonlóképp a befejezéssel is meggyűlhetett az alkotók baja, hiszen a sztorit legalább három különböző helyen le lehetett volna zárni, a tényleges finálé viszont kissé elnyújtottra és hollywoodiasan giccsesre sikerült.
A színészi alakítások ellenben kifogásolhatatlanok. Mads Mikkelsen csípőből hozza a szinte eszköztelennek ható, kevés érzelemmel operáló, mégis lenyűgözően mély karakterábrázolásokat, a társadalmi státusza miatt egész életében csendes tűrésre és elfojtásra ítéltetett Ludvig Kahlen megformálása tehát igazi jutalomjáték volt a színész számára. Simon Bennebjerg - aki nyugodtan házalhatna azzal, hogy ő a dán Matt Smith - bőr alá kúszóan irritáló és vérlázítóan aljas a rangját, valamint a hatalmát betegesen féltő főgonoszként - mintha Frederik de Schinkel alakjában egy 18. századi Joker elevenedne meg. A kisebb szerepekben pedig ugyancsak brillírozik a Kahlen oltalmával bujkáló, bosszúszomjas Ann Barbarát játszó Amanda Collin, de Kristine Kujath Thorp is igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a főhősbe részint önös érdekből beleszerető grófkisasszony karakteréből.
Összességében A fattyút legjobban talán egy sajátosan dán bosszúwesternként lehetne jellemezni. Nikolaj Arcel filmje egy izgalmasan újramesélt őstörténet, amely úgy boncolgat univerzális erkölcsi dilemmákat, hogy közben átértelmezi a műfaj egyik alapvető narratív motívumát - azt az örök konklúziót, hogy a földet nem lehet elhagyni. Ludvig Kahlen túl sokat áldozott fel azért, hogy csak úgy veszni hagyja élete művét, végül azonban rá kell ébrednie, hogy a rang és a társadalmi megbecsültség nem minden, ahogy a föld sem minden. Hiszen a föld nem értünk van, mi vagyunk a földért.
