A horrorberkekben ismerős nézők R. L. Stine neve hallatán leginkább azokkal a filmadaptációkkal asszociálhattak idáig, melyeket egyfajta családi horrorként lehetett volna leírni. Van bennük egy-két ijesztgetés, rémisztőnek ható szörnyekkel és szellemekkel, melyek a Libabőrben és a folytatásában is tiszteletüket tették, de igazából semmi sem indokolja, hogy a 18 éven aluli nézőközönség takarja el a szemét.
Akik azonban nemcsak a filmadaptációk terén, hanem az elkészült novellák és regények szintjén is naprakészek Stine munkássága kapcsán, azok tisztában voltak vele, hogy a szerzőnek igenis vannak olyan darabjai, amelyek egy valóban 18-as karikás feldolgozásért kiáltanának. Végül a Netflix volt (ismételten) az a szolgáltató, mely bizalmat szavazott annak, hogy az eddigi adaptációkhoz képest egy merőben új köntösű Stine-történetet valósítsanak meg. Ha pedig már a projekt megkapta a zöld lámpát, akkor a készítőknek sikerült azt is kiharcolni, hogy rögtön egy trilógiakeretben meséljenek el egy a Fear Street köteteinek világában játszódó történetet.
Itt pedig rögtön megjegyzendő a Fear Street-rajongók számára, hogy bár a háttérvilág adott volt, a rendezőnek, Leigh Janiaknak az volt a kifejezett szándéka, hogy egy teljesen új sztorit mutasson be a Netflix révén, ami régi és új nézőket egyaránt lebilincselhet. Ezt pedig hellyel-közzel sikerült is teljesítenie.
Sunnyvale és Shadyside két szomszédos település, melyek néhány évszázaddal korábban még egy közösségként voltak feltüntetve a térképeken. Tragédiák sora azonban odáig vezetett, hogy míg Shadyside-ot a saját lakói elátkozott városként tartják számon, ahol időről időre vérengző sorozatgyilkosok borzolják a kedélyeket, addig Sunnyvale végig áldott állapotnak örvendhetett, melyet elkerültek a gyilkolászások, rablások, katasztrófák.
1994-ben újabb maszkos gyilkosság következik be a Shadyside-i plázában, ami útjára is indítja a sztorit hőseinkkel: Deenával (Kiana Madeira), Sammel (Olivia Scott Welch), Henryvel (Benjamin Flores Jr.) - aki mellesleg Deena öccsét játssza -, Lizzie-vel (Julia Rehwald) és Simonnal (Fred Hechinger). A szedett-vedett társaságban szinte minden olyan faji és társadalmi kisebbség képviseli magát, melyek miatt az elmúlt években hangos volt a hazai és világsajtó - úgyhogy aki kifejezetten érzékeny ezekre a témákra, az talán jobban teszi, ha távol tartja magát A félelem utcájától. Viszont attól még, hogy elcsattan egy-egy csók azonos neműek között, vagy hogy egy fehér és színes bőrű testvérpár is felbukkan, különösebb hangsúlyt ezek nem kapnak, és a kötelező tanulságok és bölcsességek is elmaradnak.
A cselekmény egy pofon egyszerű képletet követ: szereplőink lépjenek kapcsolatba valahogy a Shadyside-ot évszázadok óta rettegésben tartó boszorkánnyal, Sarah Fierrel - az angolban szép szójátékot képvisel a Fier/Fear (rettegés) páros -, ami bevonzza majd hőseink életébe a boszi által megszállt sorozatgyilkosokat a túlvilágról, akiket csak Shadyside rejtélyének kibogozásával tudnak végérvényesen lerázni magukról. Míg azonban egy Libabőr esetében biztonságos menekülések és rohangálások követik egymást, A félelem utcájában már vérre megy a játék - a gyilkosok pedig nem kímélik sem a főbb, sem a mellékszereplőket, legyen azok idősebbek, fiatalabbak, fehérek vagy feketék.
A trilógia kiérdemléséhez természetesen szükség volt egy olyan rejtélyre, mely elbír három 90-100 perces "fejezetet", és ezt többé-kevésbé sikerült is megteremteni. Zárójelben azért hozzátenném, hogy az 1978-ban játszódó második rész a sorozatokból jól ismert filler epizód hatást válthatja ki a veteránok számára - látványos, izgalmas és az elsőhöz hasonlóan brutális volt, de körülbelül 2 percnyi többletinformációt nyújtott a rejtély feloldásához, amit könnyedén hozzábiggyeszthettek volna akár az első felvonáshoz is.
Bár kendőzetlenül próbálja megidézni a '90-es, majd a '70-80-as évek slasherjeit, egyelőre túlzás lenne azt állítani, hogy egy új klasszikus született - azt azonban mindenképp kijelenthetjük, hogy az elmúlt időszak horror felhozatalai mellett üde színfolt lett ez a trilógia. Még akkor is, ha minden egyes ötletes megoldásra jut egy-két blődség, vagy önellentmondás, de legalább a pozitívumok annyira működnek, hogy képesek ellensúlyozni a negatívumokat - és ez nagy szó egy alapvetően tini horrornál.
A végére még két erényt illik kiemelni: egyrészt a múltból visszatérő sorozatgyilkosok kellőképpen egyediek és megkülönböztethetőek egymástól, ami a Shadyside-i gyilkosságok visszatérő természetének fényében dicséretreméltó. Másrészt pedig A félelem utcája olyan merészséget képvisel a gyilkosságok tekintetében, amit sok más horror megirigyelne. Minden bizonnyal még Pennywise is elismerően bólogatna az első két rész gyerek- és tinigyilkosságai láttán, és talán már írja is a pályázatot, hogy egyszer megjelenhessen Shadyside-ban.
Ám viccet félretéve, amennyire kerek és lezárt lehetett volna a történet, egy értelmetlen húzással mégis nyitva hagyják az ajtót potenciális folytatások előtt, ami keserű szájízt hagyhat maga után. Ennek ellenére az addig tartó kaland remek hangulattal, izgalmas rejtéllyel, egy-két jump scare-rel, valamint szórakoztató karaktergyilkosságokkal köti le a néző figyelmét, ami összességében a tisztes középszer felé emeli ezt a trilógiát.