Az élet hét fejezetben: küzdés, szerelem, féltékenység, fájdalom, társadalmi különbségek, belenyugvás és amivé mindez tesz bennünket. Enyedi Ildikó filmje szellemes, érzékeny és aprólékos, hisz az ördög mindig a részletekben rejlik. Képtelenség lenne egy-egy pozitívumot kiemelni, mivel A feleségem történetében minden mozzanat a következőt szolgálja: komótos ütemben kirajzolódó - közel - kerek egész.
Störr Jakab (Gijs Naber) utazása során sokkal távolibb vizekre evez, mint elsőre gondolná egy naiv tengerész. Elvenni az első szembejövő nőt nagy bátorságra - és kétségbeesésre - vall, azonban az elhatározás sosem csak annyiból áll, hogy összeköti két ember az életét, hanem bizonyos szintig fel is adják magukat. Lizzyvel (Léa Seydoux) való kapcsolata során rá kell ébrednie, hogy a másik nem egy megbízhatóan működő, kiismerhető gépezet, márpedig ha a kapitány nem tudja kézben tartani a dolgokat, az aggódás felüti a fejét.
Lizzy vérbeli szeszélyes francia nő; arrogáns, titokzatos és pimasz, aki jellemével képes az őrületbe kergetni a párját, de épp ezen tulajdonságai teszik vonzóvá, és ezt Seydoux is tudja jól. A húszas évek önállósodó, ugyanakkor anyagilag még nem függetlenedett nője, azoban karakteréről néha mintha megfeledkeznének, és elhanyagolhatónak tartanák, hogy megágyazzanak fenyegető kisugárzásának. Naber meglepően erős főszereplő, Störr kapitány gyötrelmei és vágyódásai minden rezdülésében jelen vannak. A szárazföldre kiérve nem találja a helyét, a bizonytalanság és a férfiasság között ingázik, míg a saját fantazmagóriái által kreált horgonytól süllyed egyre mélyebbre. Kivételes összhangban dolgoznak, párosuk ugyanolyan őszinte hevességgel képes lefesteni egy viharos kapcsolat mélységeit, mint a felhőtlen boldogság legönfeledtebb pillanatait. Kettejük játéka értő és intim, arckifejezéseik eleven örvények, ez az egyik oka, amiért igéző lesz a film, és összességében sikeresen feledteti a hosszú játékidőt.
A film további ereje a finomságában rejlik, a nüansznyi alkotóelemekben; a kompozíciók és formák ringatózásában. Láng Imola tervei és Rév Marcell képei hol harmonikusak, hol elégikusak; átlós vonalaik, a fény-árnyék kontrasztjai, és a keretként használt ablakok, a tükröződés mint visszatérő motívum nem csak szimbólumként meghatározó, hanem esztétikailag is különleges, festői vizualitást nyújt. A kulcsfontosságú közeliek, a bizalmas gesztusok és a tünékeny, de annál jelentőségteljesebb mimika filmje ez, ami épp ezektől az ösztönös jelzésektől lesz élő és emberi. Ezekért az apró figyelmességekért a néző örömmel hunyhat szemet afelett, hogy helyenként túl hosszúra nyúlnak a jelenetek, vagy hiányuk egyáltalán nem is érződne.
Lehet bírálni a tempóját, a kissé mesterkélt párbeszédeket vagy az abszurd helyzeteket - mint például az alapfelállás, hogy ez a gyermetegnek tűnő ember vonakodva bár, de belemegy egy súlyos fogadásba -, viszont a Füst Milán regényéből készült adaptáció ennél intuitívabb hozzáállást igényel. És ha hajlandóak vagyunk átengedni magunkat az élménynek és felismerni benne a játékot, a szenvedélyt, az érzékiséget, a szépet, igenis meghálálja.
A kapitány és Lizzy hajói hol közelebb sodródnak egymáshoz, hol eltávolodnak, ez a folyamatosan vibráló feszültség adja a történet báját, intenzitását és sajgó realizmusát. És még ha zátonyra futnak is: egy csodálatos utazást és a határtalanság olykor felszabadító, olykor üres érzését semmi nem törölheti ki.
