A fiú, akit Karácsonynak hívnak, nem tudja, hogy így hívják, pontosabban, hogy mit jelent a neve. Csak azt, hogy édesanyja egykor előszeretettel szólította így, szemben eredeti nevével, a Nikolasszal, most pedig kettejüknek kell megbirkózniuk az ínséges időkkel édesapjával, és nincs többé, aki becézze. Céljuk Elfhelm, azonban a manók városában nem látják őket szívesen: az emberek réges-rég csak bajt hoznak rájuk, és most sem tévednek sokat. Nikolas célja, hogy bebizonyítsa, nem olyan gonoszak az emberek, mint amilyennek tűnnek, még akkor sem, ha a jólét utáni vágy és a kapzsiság néha elragadja őket.
Kedves kis eredettörténet, és ennyiben ki is merül szinte minden erénye. A fiú, akit Karácsonynak hívnak nem rossz film, hanem leginkább semmilyen, ami képes betölteni a szentesét megelőző sürgés-forgás háttérzajának funkcióját. Egyszerű történet a jó és rossz fogalmának relativitásáról, a hagyományok teremtéséről és megőrzéséről, a rossz beidegződésekről hol tüneményes, hol idegesítő segítőtársakkal, meg persze a gonosz mostoha archetípusával. A felnőtt élet szomorú materialitása és rideg valósága áll szemben a mindig nélkülöző, de az anyagi javakat nem vágyó gyermeki lélekkel, aki végül rávilágít, hogy semmi nem fontosabb az év ezen szakában - meg úgy en bloc -, mint a meghittség, a törődés és a szeretteink. Röviden, minden benne van, amit egy ízig-vérig karácsonyi filmnek tartalmaznia kell, méghozzá papírforma szerint, szóval nagy fordulatokat vagy új ideákat ne várjunk tőle. Azon érvelése pedig, hogy azért ajándékozunk, hogy kifejezzünk a törődésünket, szép gesztus, de megszívlelendő tanulságként erősen megkérdőjelezhető, ha valaki a kapitalizmus szemüvegén át szeretne vizsgálni egy ünnepi manó-mesét. De miért is tennénk ilyet.
És bár jó előre látható, mi lesz a film csattanója, sunyin képes megbújni a temérdek klisé alatt a mindenki által áhított titok nyitja: ki is valójában Nikolas? Jó tudni, hogy mindenki volt fiatal, még az ősz szakállú puttonyos is, hiszen minden történet kezdődik valahol. A főszereplő saját szükségleteit elégíti ki a film során, de akaratlanul is mások vágyait valósítja meg, hogy aztán bőkezűen tovább adhassa azokat. Így hozza el előbb közvetlen környezetének, majd városának, végül pedig a világ minden lakójának a figyelmet és a gondoskodást.
Igazi sztárparádéval van dolgunk: feltűnik a filmben Maggie Smith, Jim Broadbent, Kristen Wiig, Toby Jones és Sally Hawkins is, bár a végeredményt látva inkább úgy tűnik, szívügyük volt egy ünnepi film, mintsem kitörő kritikai sikerre számítottak a kapcsán (ami egyébként nem maradt el). A Nikolast alakító Henry Lawfull nem sok vizet zavar, többször erőlködésnek hat a játéka, de összességében képes megállni a helyét.
Itt egy kis mesebeli ripacskodás, ott egy kis vibráló szín és csicsás dísz, majd hintsük meg jó sok gyerekkori nosztalgiával és puha párnákkal, hogy az a néhány sötét felhő se tűnjön olyan vészjóslónak, ami a varázslatos történet kísérőjeként szegül, ezzel kész is az atombiztos karácsonyi film receptje. A nagy nevek felvonulása impozáns ugyan, bár a legkisebbeknek ez vajmi keveset fog számítani. Még az eredetsztori és a mini-legendák leleplezése sem elég hozzá, hogy ne legyen tizenkettő egy tucat, kérdés, ez mennyire Matt Haignek, a film alapjául szolgáló könyv írójának róható fel, vagy a stábnak. Minden benne van, ami az ünnepi hangolódáshoz kell, se több, se kevesebb.
