A Föld után – Kritika

M. Night Shyamalan-t okkal tartották az ezredfordulón Hollywood egyik új reménységének. Megoszlanak a vélemények, hogy az akkor még ifjú Spielbergnek vagy Hitchcocknak kikiáltott indiai származású rendező pályája hol siklott félre. Egyesek szerint egyedüli maradandó munkája a filmvégi csavarjáról elhíresült Hatodik érzék volt, aminek a receptjét utána is gyakran másolta, a többség még A sebezhetetlent is ide sorolja, az azt követő két munkájáról (Jelek, Falu) viszont már megoszlanak a vélemények. Személy szerint utóbbi kettőt is abszolút vállalható darabnak tartom a rendező filmográfiájában (sőt!), igazi lejtmenetbe a karrier a 2006-os – egyébként korrekt – Lány a vízben-nel kapcsolt. Shyamalan valamiért kezdte elhinni magáról a korábban kántált dicshimnuszokat (amiért azóta a kritikusok minden újabb filmje bemutatójakkor korbácsolással vezekelnek), miszerint ő Hollywood egy nagy mesélője. Előző filmjei is rendre tartalmaztak természetfeletti elemeket, de a fantáziavilághoz itt nyúlt hozzá először komolyabban, de azóta se jött rá, sem az ígéretes alapkoncepciójával hamar kisikló Az esemény, és különösen nem az eredeti rajzfilmsorozatot meggyalázó Az utolsó léghajlító esetében, hogy ez nem fekszik neki, és ebbe a sorba Smith-ék újabb családi filmje is tökéletesen illeszkedik.

Annyit viszont le kell szögezni, hogy legutóbbi fércművével szemben Shyamalan itt elsősorban forgatókönyvíróként vallott szégyent, rendezőként már kevésbé. Maga az alapkoncepció, miszerint a rég elhagyatott, karantén alá helyezett Föld bolygóra zuhan apa és fia, ezzel is próbára téve több, mint feszült kapcsolatukat nem is lenne rossz. De Shyamalan dialógusai, és történetszövése – ami abból áll, hogy idősebb Smith, ifjabb Smith-t A-ból B pontba küldi – inkább egy videójáték metódusát követik, amire olykor még a filmnyelvi eszközök (narráció, operatőri munka) is rájátszanak, így a nézőt képtelen bevonni.

Ebben pedig közrejátszik a bevezetőben már kitaglalt, családon belüli sztárcsináló gépezet. Will Smith ugyan némileg a háttérbe vonul, de nagyon meg kéne magát erőltetnie ahhoz, hogy a végig zordon, fapofával játszott – már a kezdet kezdetén élő legendának beállított – karaktert ne tudja élettel megtölteni. Jaden fiúval már fordítottan arányos a helyzet. Hiába hasonlít kísértetiesen az apjára, és hiába leste el otthon annak manír készletét, ha egyszerűen képtelen játszani, ami egy főszereplőnél már több mint zavaró, pláne, ha ennek tetejébe még a karakter is rosszul (értsd. idegesítően) van megírva.  

Ennek tetejébe pedig nehéz behatárolni a film célközönségét is, mivel a kisebbeknek a szörnyek, a nagyobbaknak pedig a béna CGI élőlények lesznek ijesztőek amellett, hogy az öko propagandával leöntött történet számukra nem jelent elég kihívást. Így válik Shyamalan újabb munkája az egykori rendező szomorú hattyúdalává.  

Oldalak: 1 2