Hogy rendes legyek, rögtön az elején elárulom: nyugodtan nézzétek meg a filmet, a második rész hasonlóan szórakoztató, érzelmes és észveszejtően elmebeteg, mint elődje. Hogy felér-e hozzá, az már erősen vitatható, de az élvezeti értékéből nem von le. A meglepetés ereje - amivel mindenkit azonnal beszippantott a Marvel csodagyereke - itt már nem játszhatott, de amikor ennyire király karaktereid vannak, mint James Gunn rendezőnek, a kooperációjuk megunhatatlan(?).
Peter Quillék (Chris Pratt) szépen melózgatnak a galaxisban, de hát egy bizonyos enyves kezű csapattagnak hála a nyakukba szakad a szuverén nép drónhadserege, ami nem könnyíti meg a hétköznapjaikat. Ahogyan bekavar a jól kialakult csapatdinamikába az is, hogy Űrlord apja is felbukkan, hogy fiát beavassa az örökségébe. Nincs könnyű dolga Peternek, ahogyan tisztázni próbálja magában a benne lévő igen zavaros apaképet, amely a soha nem ismert biológiai, a vágyott és a nyakába szakadt Yondu nem éppen gyengéd nevelésének a következménye. Ezzel meg is kapjuk az űropera drámai gerincét, egyben a cselekmény kissé vékonyka csontvázát is.
Mert ott van ugyan Gamora (Zoe Saldana) és Nebula (Karen Gillian) szintén traumákkal terhelt kapcsolata, ami leginkább abban merül ki, hogy a két csaj szemeket forgat, és amikor úgy adódik meg is gyepálják egymást. A végkimenetelt illetően pedig ne legyenek illúzióink, ez egy Disney-film és különben is, kell még nő a csapatba a polkorrektség végett. Úthengernek végülis jobban néznek ki, mint Drax (Dave Bautista).
Kissé merész húzás egy olyan film részéről, amelyiket sokkal inkább a karakterek közötti interakciók visznek el a hátán, hogy szétrobbantja a csapatot kétfelé. Valahol persze érthető is, hiszen amíg ide-oda váltogatunk, addig is telik a műsoridő, és legyünk őszinték, akármilyen király is Ego bolygója, amikor apa elkezd labdázni fiával, és Chris Pratt az arcára vetíti a kissé parodisztikusnak ható kisgyermeki örömöt, elkezdünk kissé feszengeni, hogy ez most poén vagy komolyan gondolták, és különben is történhetne már valami a melodramatikus zenei aláfestés mellett. Különösen, hogy a nyitány brutális csaták tömkelegéből áll; a legelsőben Baby Groot olyan magasan lopja a showt, hogy minden más defókuszált marad rajta kívül, és így is ez marad a legemlékezetesebb összecsapás mind közül rendhagyó volta miatt.
Ami a filmnek azért ad némi súlyt is, az Mordály (Bradley Cooper) és Yondu (Michael Rooker) szála, ahol még van is valami érdemi karakterfejlődés. Ezzel szemben bármennyire is a menőség netovábbja Chris Pratt Indiana Jonesa, akarom mondani Űrlordja, a drámai vonalon nagyon nehezen komolyan vehető és az ilyenek miatt marad nekem örökké Andy Dwyer a Városfejlesztési osztályról. Ne értsetek félre, ettől még ő a valaha volt legmenőbb Űrlord, de sokkal szerencsésebb, ha megmarad a mosómedvék sértegetésénél és a seggek szétrúgásánál.