Minden évben találkozni alkotásokkal, amik gondolkodóba ejtenek, és olyan mélységgel bírnak, hogy nehéz feldolgozni a látottakat. Idén David Lowery, A Ghost Story című filmjére illenek leginkább ezek a jelzők.

Rooney Mara és Casey Affleck karakterei házasok (nincs teljes nevük a filmben), a férfi meghal és egy lepedőbe bugyolált szellemként tér vissza, hogy felesége mellett legyen. A történet váza ennyire egyszerű, de a szellem ne ijesszen meg senkit, szó nincs horrorról. Egy szép és lassú romantikus drámára számítottam, az elmúlásról, továbblépésről. Ez a film első felére igaz, aztán más irányba kanyarodunk, de ekkor nyer igazán értelmet a cselekmény.

Lowery olyan művet alkotott, ami akkor válik hatalmas élménnyé, miután véget ért. Miután magunkba néztünk, hosszasan elgondolkodtunk és felfedeztük, hogy mi is volt ez az egész. Sokan nem tudják értékelni ezeket az alkotásokat, mert direkt ingerekre vágynak, de én mindig is díjaztam, amikor egy film sokkal tovább az emberrel van, mintsem a tényleges játékideje tart. Persze nem egyszerű menet, főleg a hosszú, kitartott snittekkel, vontatottsággal és egy bizonyos piteevős jelenettel, amiben nyolc percig vágatlanul nézzük, ahogy Rooney Mara eszik. Ez a film igazi próbája, aki kibírja és folytatja, már tudja, mivel számoljon. Mint említettem a cselekmény első fele szól inkább a gyászról és továbblépésről, ez a lassabb szegmens, aztán történik valami, Mara helyett a lepedőben cammogó Affleck lesz a főszereplő, vagyis a szellem. Teljesen más irányt vesz a film és romantikus drámából egy egzisztenciális utazásba csap át, ahol az idő veszi át a hatalmat. "Bebújunk a lepedő alá" és úgy érzékeljük az idő múlását, ahogy a túlvilági lény. Hosszú évek telnek el másodpercek alatt, miközben folyamatosan változik minden, az időjárás, az emberek, a világ. Lowery egyre mélyebbre ás, messzebbre merészkedik, hogy aztán egy egészen furcsa, mégis zseniális csavarral, más nézőpontba helyezze a filmet. Itt érkezik az igazi agytorna, de kétségtelenül működik a dolog. A befejezés szintén remek, s bár hagyott némi hiányérzetet maga után, tudtam, hogy szellemünk történetét így kellett lezárni.

Számos elemre ki lehet még térni, például magára a lepedős alakra, aki elsőre komikusnak hathat, de valahogy egy másodpercre sem tudtam nevetni rajta. Vagy ott az érdekes 4:3-as képarány, ami a diafilmeket idézi, nem is beszélve a csodálatos zenéről Daniel Harttól. A film másik csúcspontja, amikor egy férfi az élet értelmét ecseteli, többek közt arról, hogy hagyunk-e valami nyomot a világban. Fantasztikusan megírt monológ. Rengeteg apróság van, amit ki lehet emelni, az A Ghost Story pedig az év egyik legösszetettebb és legérzelmesebb alkotása. Óva intek mindenkit, aki horrorra, vagy akár laza drámára vágyik. Lowery víziója egy meditatív, sokszor vontatott sztori az első felében. Ha azonban képesek vagyunk befogadni a látottakat és részt venni ebben a furcsán melankolikus utazásban, ami egyszerre vezet múltba és jövőbe, akkor valami nagyon egyedi élménnyel gazdagodunk. A stáblista közben illetve után sokáig csak meredtem előre és tudtam, hogy a látottaknak érnie kell és időre van szükségem, de megérte átélni a történetet. Nagyon kevesen fogják értékelni, de az ilyen művek miatt van értelme annak a dolognak, amit úgy hívunk: filmművészet.