A kortárs chilei filmgyártás egyik legismertebb alakja, Pablo Larraín már több ízben rendezett politikai témájú filmeket. Érdeklődése a téma iránt könnyen magyarázható, ugyanis szülei, Hernán Larraín és Magdalena Matte a chilei politika aktív résztvevői voltak a közelmúltban. Ha vesszük az legnépszerűbb filmjeit - legyen szó a Spencerről vagy a Jackie-ről - egyvalamit rögvest megállapíthatunk: Larraín karakterdrámáiban fontos szerepet játszik a főszereplő szubjektív nézőpontjának ábrázolása.
Legújabb filmje, A Gróf (El Conde), melyet az idei Velencei Filmfesztiválon mutattak be, hasonlóan a két előbb említett példához, egy jelentős politikai szereplőt mutat be meglehetősen egyedi megközelítésből: ő nem más, mint Chile hírhedt diktátora, Augusto Pinochet (Jaime Vadell). Egy kiégett vénember, aki már csak mások vérét szívja. Nem csak átvitt értelemben. Igen, A Gróf alapkoncepciója az, hogy Chile volt vezetője és "tábornoka" valójában vámpír, aki már a 18. század dereka óta él közöttünk, kipróbálva magát többek között hadvezéri, ellenforradalmári, na meg egy kicsit diktátori szerepkörben is.
Larraín filmográfiájában nem először jelenik meg a Pinochet-korszak, elég csak a 2010-es Post Mortemre vagy a 2012-es No-ra gondolni, melyek közül az előbbinek a cselekménye a puccs időszakára tehető, utóbbi az 1988-as népszavazás eseményeit járja körbe, a kritikánkban taglalt A Gróf pedig a visszavonult Pinochetről szól. Érzékelhető tehát egyfajta kronologikus felosztás Larraín Pinochet-filmjei esetében, melyek bár különböző esztétikai és narratív eszköztárból dolgoznak, mégis egyazon téma köré fonódnak.
A film egy ütős montázzsal nyit, melyben megismerhetjük Claude Pinoche-t (majd később felvett nevén Augusto Pinochetet), a vámpírt, aki évszázadok óta szívja az emberek vérét. Élete során folyamatosan a hatalom megkaparintásáért harcolt, és ez több-kevesebb sikerrel teljesült is. Azonban chilei uralkodása előtt számtalan forradalmi törekvéssel és árulással kellett szembenéznie, ezért kénytelen volt magát többször alkalommal is halottnak tettetve a háttérbe húzódni, majd néhány évvel később ismét előbújni. Fénykorának minden bizonnyal a '70-es, '80-as évek mondhatók, amikor végre teljes pompájában tündökölhetett Chile autoriter uralkodójaként.
Bár (fiktív elemekkel tarkított) múltjában rengeteg izgalmas momentum akad, A Gróf a remek montázst követően visszatér a jelenbe, amikor az öreg Augusto már túl van egy újabb megjátszott halálon, melynek köszönhetően megúszhatta ténykedéseinek következményeit. Egy vidéki kis farmon tengeti napjait komornyikjával, Fyodorral (Alfredo Castro) és feleségével, Luciával (Gloria Münchmeyer), és kezd ráeszmélni arra, hogy 250 év után már végleg eltávozna az élők sorából. Azonban ez nem olyan egyszerű. Feltűnnek Pinochet gyermekei is a színen, akik egy apáca (Paula Luchsinger) segítségével próbálnák eltenni láb alól az apjukat, miután hozzá szeretnének jutni az örökségükhöz.
Az eddig felvázolt cselekmény azonban még csak a jéghegy csúcsa, ugyanis a későbbiekben ez még szerteágazik ezer irányba, ami olykor konzisztens, szellemes és követhető, olykor viszont elég zavaros. A történet során többször is visszautalnak Pinochet politikai múltjára, ám sokszor ez csak egy-egy monológban vagy párbeszédben érhető tetten. Tény, hogy ez a film egy lezáró visszatekintés, de miután a kamaradrámaként illusztrált jelenkori történések ok-okozati összefüggései (pl. az apáca vagy épp Fyodor motivációja) sokszor nem eléggé kibontottak, én kíváncsi lettem volna a diktatúra idei vámpír Pinochetre, akinek a tevékenysége nagyban meghatározta a filmben látottakat. Ez megvalósulhatott volna néhány flashback jelenetben, legyen szó a diktátor politikai működéséről vagy családi életéről, hiszen a film mindkét aspektust tárgyalja. Ezen keresztül jobban megismerhettük volna a gyermekeit is, akik a film konfliktusának fő forrásai.
A film legnagyobb erénye a képi megjelenítésében rejlik. Ennek kapcsán érdemes az operatőri munkáért felelős Edward Lachman nevét megjegyezni (dolgozott már többek között Todd Haynesszel, Wim Wendersszel, valamint Steven Soderbergh-gel is), aki Tarr Béla stílusát idéző fekete-fehér nagytotáljaival és statikus képeivel vezeti el a nézőt egy misztikus, ugyanakkor egyszerű tanyavilági miliőbe. A horrorelemekkel vegyített dráma-feketekomédia nem megköveteli, de határozottan jól áll neki ez a rideg vizuális tálalás, melyet már nem egy korábbi zsánerfilm felhasznált.
Larraínnak ezúttal is sikerült sajátos módon filmre vinni egy emblematikus politikusról szóló fiktív történetet, ami bár a korábbi alkotásaihoz képest még inkább elrugaszkodott a valóságtól és jóval szatirikusabb, operatőri munkájában, feldobott témáiban és zeneválasztásában illeszkedik a filmográfiába. Egy kevésbé letisztult műfaji kísérlet A Gróf, aminek a történetéből valamivel többet is ki lehetett volna hozni a végeredménynél, de kreativitásával, humorával, didaktikus szimbolikájával (ami speciel jól áll neki) érzékletesen bemutatja, hogy ki is volt Augusto Pinochet valójában. Megosztó, autoriter, kegyetlen és kiszámíthatatlan.
