A halott menyasszony - Kritika

|

Ha van valami, amit Tim Burton képes élettel megtölteni, akkor az az élettelen bábok életről és halálról szóló meséi.

Sok mindenért lehetünk hálásak a gót mesternek. Nem csak a temérdek filmélményért, hanem az ezzel járó, semmivel sem összehasonlítható vizualitásáért, ami azóta szépen beszivárgott a popkultúrába és rendre jelennek meg akár mém, akár tiszteletadás révén Tim Burton ihletettségű poszterek, plakátok, mesék, stb. Azonban arról talán kevesebb fáma esik, hogy Burton eme filmjeiben mindig ott van az elmúlás, az azzal való szembenézés. Ennek legékesebb példája a 2003-as Nagy Hal, amelyet a Mester egyik legjobbjának tartanak (nem is minden ok nélkül) és gyakorlatilag ez volt második reneszánszának a kezdete, mert lássuk be, hogy az olyan filmjeit, mint a Karácsonyi lidércnyomást, az Ed Woodot, vagy a Támad a mars!-ot inkább az utókor értékelte. Ezt követően a 2005-ös esztendő különösen kiemelkedő a Burton-i életműben, hiszen rögtön két darabbal is jelentkezett. A Charlie és a csokigyár az akkoriban sikerei csúcsán lévő örök baráttal és kollaboránssal, Johnny Deppel elképesztő siker lett - habár azóta igencsak megosztja a közönséget, hogy ez, vagy a Gene Wilder-féle, pszichedelikus verzió-e a jobb, mindenesetre Roal Dahl örökösei elégedettek voltak a végeredménnyel - míg első igazi stop motion rendezése (elvégre a Karácsonyi lidércnyomást Henry Selick dirigálta) A halott menyasszony kis híján bezsebelt egy Oscar-díjat is. Nem is minden ok nélkül.

Hirdetés

Burton szerepe a stop motion animációs filmek reneszánszában és az erre szakosodott stúdiók felemelkedésében, mint a Laika (akik szintén kivették a részüket ebből a gót buliból) abszolút megkérdőjelezhetetlen. Ráadásul az elbeszélésmód, az élet és a halál témájának körbejárása nagyon is passzol ahhoz, hogy élettelen, motorikus bábok segédletével mondják el a történetüket, jelesül egy félresikerült frigyet, melyben Victor (eredetiben: Johnny Depp) véletlenül elvesz egy halottat (eredetiben: Helena Bonham Carter), aki magával is hurcolja a holtak közé a nyámnyila fiút. Amellett, hogy az élőkkel ellentétben a holtaknál tetemes a jókedv, Victor eredeti menyasszonya, Victoria (eredetiben: Emily Watson) is igyekszik megoldani a problémát, ahogy vőlegénye is igyekszik kilábalni a képtelen helyzetből... meg a sírból.

A népmesei eredetű sztorit egyértelműen Burtonnek találták ki, aki Mike Johnson társ-rendezővel karöltve sallangmentesen mesélte el a sztorit, hovatovább finom kritikát sikerült megfogalmaznia a korszakról, amelyben az élők a társadalmi elvárások nyűge alatt "élettelenül" robotolnak, míg a holtak "élik az életet", bulizással, jó kedvvel, elvégre minek is játsszák meg magukat, ha csupa oszló, rothadó tetem mindegyikük. Ezzel például remekül reflektálnak a közkeletű "nyugalomra leltek" kifejezésre, ami jelen esetben féktelen bulizást jelent. Ahogy például Victor megérkezésekor Burton konkrét showmanné és idegenvezetővé lépteti át állandó munkatársát, Danny Elfman-t egy dal erejéig - de az egész zenéről elmondható, hogy ízig-vérig a kettejük gyümölcse, méltó utódja Jack Skellingtonék lidércnyomásának - az például frenetikus, de az is igazi szakmai alázatról árulkodik, ahogy a stop motion atyja, Ray Harryhausen megidéződik, amikor a szereplők egy Harryhausen zongorán játszanak.

De nem csak a látvány (a pálcika karaktereken kívül ezúttal is akad a rendező animációs filmjeiben védjegynek számító halott kutyus), vagy a zene, hanem a szereposztás is ízig-vérig Burton-i (ala Team burton): Depp a címszerepben esetlen, mégis fokozatosan a saját bátorságára találó főhősként nem csak szokatlan (későbbi ripacs) önmagához képest, hanem remek is, nem kevésbé Carter a címszereplő (oszló) bőrében. Ráadásul vele sikerül az a bravúr Burtonéknek, amelybe minden hasonló sztori belefutna, avagy nem egy féltékeny, káros harmadik személyként tüntetik fel, hanem egy sajnálatra méltó és tragikus sorsú, rokonszenves szereplőként. Az olyan elengedhetetlen bútordarabok pedig, mint Christopher Lee, Michael Gough, vagy Albert Finney nem csak hangjukkal, hanem karakterükkel is emelik az est fényét.

A rövid, de mégis tartalmas játékidő (75 perc az egész) a vége felé veszít csak a lendületéből. Mivel a "szerelmi háromszög" a fő konfliktusforrás, így a játékidő alatt végig ott sertepertélő Lord Barkis gonosza (Richard E. Grant zsigerből hozza a figurát)  elsikkad, amit legalább némileg ellensúlyoz a holtak látogatása az élők között. És ugyan technikailag kiforrottabb a Karácsonyi lidércnyomásnál (a szereplők arcát már motorikusan is tudták mozgatni, ezért kevésbé darabos a mozgásuk a nagy előddel szemben), hovatovább a dalok és a score aránya is kiegyensúlyozottabb, annak merészségétől és (értelemszerűen) újszerűségétől elmarad, ha nem is sokkal.

A filmet sokadjára nézve viszont mégis azt gondolom, hogy nem csupán Burton jobban sikerült munkái, hanem az animációsfilmek között is kiemelt szerepet tölt be. A halál, az elmúlás, valamint eltávozott szeretteinkhez fűződő viszonyunk az, amellyel mind a filmipar, mind mi kevésbé szeretünk foglalkozni, annak érzékenysége, annak fájdalmas emléke végett. A halott menyasszony viszont játszi könnyedséggel - no meg persze egészséges mértékű fekete humorral - ragadja meg a témát, amelynek hála ekkortájt talán nyugodtabb szívvel gondolunk mindazokra, akik már nincsenek köztünk és reméljük, hogy odaát legalább jól szórakoznak.

A halott menyasszony

Kinek ajánljuk
  • Tim Burton és a stop motion animáció rajongóinak!
  • Akik szeretik a fekete humorral átitatott meséket!
  • Akik odáig vannak Danny Elfman stílusáért!
Kinek nem
  • Akiknél a mese megáll a Disney-Pixar-Dreamwork triász műveinél!
  • Akik nem bírják ha dalolnak!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!