A nőnapra időzített Damsel újabb jó példája a streamingszolgáltatók biztonsági játékának: egy fiatalokat célzó fantasy adaptáció, aminek főhőse egy aktuális húzónév, és azt gondolják, ez elegendő lesz a sikerhez. Az Evelyn Skye A hercegnő és a sárkány című könyvéből készült filmváltozat tisztességes iparosmunka, ám különösebb kreativitás hiányában meglehetősen felejthető.

Elodie (Millie Bobby Brown), Inophe hanyatló királyságának hercegnője mindent megtesz, hogy szűkölködő népét megmentse, így kapóra jön a csodás és gazdag Aurea uralkodóinak felkérése, hogy a lány legyen a herceg menyasszonya. A két ország egyesülése elhozná Inophe számára a bőséget, Elodie pedig boldog lehetne jóképű párja, Henry (Nick Robinson) oldalán - feltéve, ha a fiú nem vetné őt az Aureát rettegésben tartó sárkány elé.

A történet semmi meglepetést nem tartogat számunkra, tipikus (akció)hős toposz, ahol a jó úgyis elnyeri méltó jutalmát, ezért az lenne igazán érdekes, mi történik a két végpont között. Csakhogy e téren sem bővelkedik leleményes ötletekben a sztori, és bár nem olvastam a film alapjául szolgáló regényt, úgy gondolom, ez a könyvben sem lehet nagyon másképp. Főleg, ha a Netflix még azt a keveset is kigyomlálta belőle, ami esetleg egyedi volt.

Az alapkoncepció, miszerint a sárkány a királyi leszármazottak vérét kívánja, szintén ismerős mítoszalapokon nyugszik, Elodie pedig mint egy videójátékban, úgy próbál menekülni a fenevad elől. Nem kifejezetten spoiler, mert az előzetes is előrevetíti, hogy a "női összetartás" lesz végül a menekülés kulcsa, hiszen az anyasárkányt észérvekkel győzi meg Elodie arról, hogy hagyja abba az ártatlan, fiatal lányok évszázados gyilkolászását… na mindegy.

A fantasy írók néha nem a világuk megalkotásában mutatják meg kivételes képzelőerejüket, hanem abban az elcsépelt és berögződött karakterábrázolásban, hogy egy szegény uradalom hercegnője attól lesz képzett sárkányvadász és kardforgató, hogy a sivár vidéken fát kellett hasítania. Elodie háttértörténetére nem sok időt szántak, így megtáltosodása megint csak azt a hiteltelen, de az identitáskereső kamaszok számára bizonyára megkapó narratívát követi, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét, és hogy a nőket senki nem ültetheti a sarokba. Különösen nem egy kényszerfriggyel vagy egy tűzokádó mágikus lénnyel. Itt az alapvető motívum, miszerint az elrabolt hercegnőt megmenti a fehér lovon érkező herceg (ez az elbeszélői eszköz a damsel in distress) átalakul, és Elodienak magának kell kikeverednie a bajból, ez azonban önmagában még nem teszi izgalmassá a majdnem kétórás sztorit.

Míg forgatókönyvi szempontból abszolút jellegtelen, addig fiktív közege egy hajszálnyival jobban működik. Világépítésének szintúgy jót tett volna egy sajátos hangszín, hogy meg tudjuk különböztetni a filmtörténelemben eddig látott számos fantáziahelyszíntől, ha már a szereplői egyszerű, szokványos mesei figurák. Ugyanakkor legalább szép: a palota díszletei, a kosztümök és a szörny barlangrendszere is teljesen korrekt, csak kicsit giccses, mint a krónikáskönyvek iniciáléi, de mi mást is várna el az ember egy letűnt, mégis valaha fényűző kortól.

Alig lehet szót ejteni a színészi alakításokról, elvégre ez Brown jutalomjátéka. A többiek (úgymint Robin Wright, Ray Winstone vagy Angela Bassett) kevés játékidejükben is eléggé unják a dolgukat, és minimum lángon égnek, de nem lehet őket hibáztatni azért, mert nem lopják el a műsort a feltörekvő, még mindig csak 20 éves Brown elől. Aki jóval kevésbé volt irritáló, mint mondjuk az Enola-epizódokban és tisztességes munkát végez, viszont még mindig izzadtságszagúan próbálja lemosni magáról a Stranger Things nyomait. Az igazi színészi kihívást talán az jelenti számára, hogy a legártalmatlanabb jelenetekben is elhitesse a nézővel, hogy valódi veszély fenyegeti.

Tudniillik, nem a Damsel speciális gyerekbetegsége, hogy a fenevad játszadozik a prédájával, eléggé megszokott húzás ez a filmkészítők részéről, csak az az igazság, hogy már nagyon unom ezeket a látszatproblémákat, mikor a sárkány egy-kettőre el tudná intézni Elodie-t, ahogy azt az elődeivel is tette. Az elbeszélés és a fordulatok blőd panelei (valaki magyarázza el nekem a falra festett térkép mikéntjét), a még mindig csak kezdő színésznő benyomását keltő Brown, és a tömeggyártott látványvilág és varázslatos dallamok ellenére nem kínszenvedés végig nézni a filmet azoknak, akik kedvelik az effajta műfaji filmeket, pusztán nem fog maradandóan élni az emlékezetünkben.