A hét pszichopata és a si-cu – Kritika

Ehhez viszont kellett egy olyan író-rendező, mint amilyen Martin McDonagh. A 2006-ban az Oscar-díjas Six Shooter rövidfilmmel megpróbálkozó brit drámaíró csodagyerek két évvel később elkészítette a kritikus kedvenc, majd rövid időn belül kultstátuszba jutó, nálunk csak Erőszakiknak gúnyolt (eredetiben: In Bruges) fekete komédiát. Utóbbiból is jól kitűnik, hogy McDonagh jó arányérzékkel bír a humoros és a drámai elemek vegyítésével, mindezt pedig fordulatos dramaturgiával kombinálja, így a rutinos moziba járót is képes meglepni, amellett, hogy figurái sorsa iránt végig fenntartja az érdeklődést, álljanak azok a történetben bármelyik oldalon. Második nagy játékfilmjébe pedig behozott egy újabb elemet: az önreflexiót.

Mert mi másra tudnánk gondolni, mint amikor az egyik szereplő egy hollywoodi forgatókönyvíró – a Brugesból átimportált Colin Farrell most is bizonyítja, hogy tud ő játszani – akinek alkotói válságtól szenvedve sehogy se áll össze A hét pszichopata című könyve (innen a toldalék kutya nélküli eredeti cím). Aztán előrehaladva az időben a fikció és a valóság kezd összemosódni, kapkodjuk a fejünket történet váratlanságain, és kult gyanús egysoros beszólásain. Mégsem tudjuk nem észre venni, hogy közben McDonagh közben hozzánk beszél: hogy mit gondol az alkotói válságról, az alkotás nehézségeiről, a történetek mára már patikamérlegen kiszámított paneljeiről, vagy épp Hollywoodról. Persze ezt nem szájbarágósan teszi, hanem igazi angolhoz mérhető könnyed eleganciával, az erőlködés látszatának a legkisebb jele nélkül.

Ebben pedig jobbnál jobb színészek vannak a segítségére: az ismét a keze alatt színészként és nem sztárként teljesítő Farrel-től kezdve a szerepében tobzódó Sam Rockwell-en keresztül az érzékeny alakítást nyújtó veterán Christopher Walken-ig. Figuráik kiegyensúlyozottságában nyilvánul meg leginkább McDonagh színházi múltja, vagyis mindenkinek elegendő játékidő jut, senki sem akarja háttérbe szorítani a másikat (habár Rockwell figurája lesz várhatóan a nagy kedvenc), és ettől válik A hét pszichopata és a si-cu egy színészileg maximálisan kihasznált gyömgyszemmé.

McDonagh újabb filmje minden valószínűség szerint megint megtalálja majd a maga közönségét – abszolút megérdemelten – annak ellenére, hogy a Bruges-ban vendégeskedő bérgyilkosokhoz hasonlóan most sem színtiszta vígjátékot készített (noha könnyedebb egy leheletnyivel a hangvétel), de pont ez adja az egésznek a nem egyszer vértől vöröslő báját. Abban pedig reménykedhetünk, hogy rendezője újabb filmjére nem kell újabb négy évet várni, valamint, hogy akkor a film is kap majd egy normális magyar címet.  

Oldalak: 1 2