A horror műfajában gyakorlott J. A. Bayona (Az árvaház, Londoni rémtörténetek), aki később a Jurassic World: Bukott birodalommal vált ismertté, ezúttal visszatért hazájába, Spanyolországba, és filmre vitte Pablo Vierci azonos című könyvét, mely az 1972-es urugayi repülőbalesetről és az azt túlélőkről szól, akik 72 napig raboskodtak a tengerszint felett 3500 méteren az Andokban.
Nem ez az első megfilmesítése a történetnek, számos dokumentumfilm készült róla, de megidézték a Rick és Morty egyik epizódjában kissé parodisztikus módon, valamint az 1993-as Életben maradtak is erről szólt Frank Marshall rendezésében.
A spanyolok által Oscarra küldött A hó társadalma nem ad sokat hozzá az "eddig elhangzottakhoz", de azt nem szabad elvenni tőle, hogy elképesztő látványvilága van. Tény, ami tény, nem hollywoodi filmként kifejezetten magas költségvetésből készült: Bayonáék 68 millió dollárból rántották össze ezt a "röpke" 140 perces túlélődrámát. A jelenetek többségét nem stúdióban, hanem külső helyszíneken forgatták, beleértve a baleset konkrét helyszínét is, így a grandiózus panorámaképeken és nagytotálakon látottak (szinte) teljesen egyeznek a valósággal.
Bayonáról eddig is tudtuk, hogy nem csak a horrorban tud kellőképp feszültséget teremteni, hanem a katasztrófa- és kalandfilm műfaján belül is (lásd: A lehetetlen, és kövezzetek meg, de a maga módján a Bukott birodalomban is működött). Kockázatos ilyen kijelentést tenni január elején, de van egy olyan sejtésem, hogy a zuhanásjelenet ott lesz az év legizgalmasabb filmes momentumai között. Nincs szó kalapból előhúzott meglepetésfaktorról, itt bizony azok is sejtik majd, hogy mi fog történni, akik korábban nem hallottak az eseményről. Nincs mit mondani, profi rendezői, operatőri és vágói munka eredménye, amit ebben a néhány percben lát a néző. Ilyenkor fáj igazán, hogy nem moziban látjuk ezeket a filmeket, hanem a Netflix kínálatában.
A film minden pozitívuma ellenére közel sem hibátlan. Ahogy már az említésre került, számos feldolgozás készült már az eseményről, így felmerülhet a kérdés bennünk, hogy A hó társadalma hozzátesz-e bármit az eddigiekhez. A válasz röviden, hogy esztétikájában igen, viszont narratívájában és dramaturgiájában nem. A baleset végeredményben a túlélők "kényszerű kannibalizmusa" miatt különbözik a legtöbb ehhez hasonló tragédiától, ami már olvasva is megrendítő, nem csak látva.
Bayona nyilván foglalkozik ezzel a kérdéssel is, de a probléma az volt vele, hogy néhány szenvedélyes monológon vagy ellenvéleményen kívül nem volt sok kihatása a karakterek személyiségére. Nyilván lehetett azonosulni velük (bár ezt inkább a helyzet szülte, mintsem a forgatókönyv), de az a mentális és lelki leépülés, melyen az áldozatok minden bizonnyal keresztülmehettek, nem igazán jön át a filmen keresztül. Nem ismerünk meg különösen közelről senkit sem, a fókusz sokkal inkább a csapaton van, de az ebből fakadó csoportdinamikát mégsem bontotta ki eléggé a film. Ebből kifolyólag sajnos megérződik a 140 perces játékidő is, melyet, ha nem is feszesebbre vágni, de dramaturgiailag lehetett volna kevésbé önismétlőre formálni.
Végszónak kijelenthetjük, hogy az 1972-es andokbeli repülőbaleset ismét kapott egy színvonalas filmadaptációt, ami bár a karakterek szintjén nem a legkidolgozottabb, az atmoszférateremtésével és a látványvilágával mindvégig leköti a nézőt, nem beszélve azokról, akik most hallottak először minderről.
