A hobbit: Az öt sereg csatája – Premier előtti kritika

Tolkien annak idején nemhiába mondott le arról a tervéről barátai javaslatára, hogy A hobbitot (gyerekkori magyar keresztségben: Babó) hozzáigazítsa a Gyűrűk Urához. Ezzel éppen annak bájától, mese jellegétől fosztotta volna meg, ahogy történt ez végül jelen filmtriász esetében is, amiből az elsőben még jócskán akadtam erre érdemes momentumok. Középföldéről szerzett ismereteinket Jacksonék hol nagyszerűen, hol erőltetetten szúrják bele a cselekménybe, hogy aztán a lehető legtökéletesebben passzintsák össze a két trilógiát. Mégis, a szórakoztatás oltárán oda lett a szív és a lélek egy darabkája, pont azzal, hogy már tudjuk, hogy egyes karakterek milyen szerepet töltenek be a későbbiekben, amit a rendező nem győz hangsúlyozni, elfedve az egyértelműen szűkre szabott történet hiányosságait. És míg az Egy gyűrű történetében mindenkinek megvolt a maga funkciója, addig itt már egyértelművé vált az, ami a két megelőző részben még csak érződött: az izzadságszag. Ez konkrétan a cselekmény szempontjából teljesen feleslegesen visszahozott, jobbára csak a játékidő akcióra szánt részét kitöltő, most már a Mátrix-szintű végletekbe eltolt Legolason érződik.

Viszont akármennyire is húzom a számat, vitathatatlan tény, hogy ez tette fel a koronát arra a bizonyos i-re. A váratlan utazásnak jól állt a komótosság, elvégre egy bevezető epizódról volt szó – mégha egy ismerős világba is – új és régi karakterekkel, teljesen más célokkal és motivációkkal. A másodikban viszont egyértelműen érződött az a bizonyos rétestésztahatás (ezt a bővített változat csak még jobban aláhúzta), ami a folyón játszódó incidenst leszámítva akkor talált igazán magára, mikor Smaug ”szexi” szárnyait széttárta, hogy végül egy pofátlan cliffhangerrel szakítsák félbe az eseményeket, ami most meghálálta az akkori bosszankodást. Ugyanis Az öt sereg csatája az egész széria messze legsötétebb, és az előzménytrilógia legjobb darabja, lévén az egész az elejétől a végéig egy véget nem érő hullámvasút. Míg A király visszatér – és maga a szent hármas is – a jó és a rossz örök harcáról, tisztán világos eszmékről szólt, jelen írás tárgya a puszta érdekek szó szerinti ütközéséről és Jacksonék sikeresen meglátták ezt a differenciált Tolkien két műve között és húzták rá karaktereikre. Ez a feszültséggel telített légkör pedig meglepően jól áll Középföldének, elsősorban a tündék eszményiségét besározó Lee Pace Thranduiljának. Mégis a film a legizgalmasabb pillanatokat nem akkor okozza nézőjének, mikor az egyesekből és nullákból álló seregek egymásnak feszülnek – pedig az se semmi – hanem amikor két karakter néz egymással farkasszemet.

Közben a szereplők is szépen kiteljesednek, de a törpök jó része – még azok is, akik egy kis karakterrel fel voltak eddig ruházva – javarészt a margón kívül végzik, és nincs tőlük messze Gandalf és a címszereplő Bilbó sem, ellenben egy idegesítő mellékkarakter a kelleténél több játékidőt kap. Ez egyértelműen a megtébolyodott Thorin és a hőssé avanzsáló Bárd filmje, és ezt mind Richard Armitage, mind Az ismeretlen Drakuláért most vezeklő Luke Evans maximálisan meghálálja.

Lehet, hogy Jacksonból kiveszett már az a gyermeki lelkesedés, amiért tíz éve még állva ünnepelte mindenki és inkább elindult az ambiciózus látványfilmek irányába, a legbőszebb rajongók pedig oda és vissza lesznek egyes változtatásoktól. De amíg olyan profizmussal csinálja mindezt, mint tette ezt két trilógián keresztül, nem lesz rá egy rossz szavam sem. https://www.youtube.com/watch?v=izZplinYqcc

Oldalak: 1 2