A Hobbit: Váratlan Utazás – Kritika

Persze, közel sem hibátlanul, de mindenképpen tiszteletre méltó, ahogy az alapanyaghoz nyúlt. Érezhető, hogy Tolkien majd 300 oldalas meséjét hol egészítették ki, tettek hozzá, ennek pedig nemegyszer megvolt a rétestészta hatása. Ezt jól példázza az amúgy remek jelenet Bilbó és Gollam között, ami minden nagyszerűsége ellenére is túl van nyújtva. A kevesebb néha több lett volna, és ez igaz jó néhány jelenetre, főleg a film első, bemutató felében. Ennek ellenére a történeten nem esik csorba, olykor az elidőzés a törpök szakállán, vagy a grandiózus helyszínekre való rácsodálkozás csak segít abban, hogy Középfölde ismét beszippantsa az embert, és ne csak egy egyszerű mesét lásson bele – aminek Tolkien eredetileg is megírta – hanem a történeten eszközölt kiegészítésekkel együtt (mint például a Fehér Tanács szerepeltetése) éreztesse, hogy valami nagy és fenyegető van készülőben.

Ugyanakkor A Hobbit: Váratlan Utazás le sem tagadhatja mese voltát. A 60 évvel a trilógia eseményei előtt játszódó cselekmény lényegesen könnyedebb és ezzel együtt gyermetegebb darab. Utóbbi talán sokakat zavarni fog, főleg amikor ez kisebb fajta gusztustalanságba is átcsap, mint amilyen az incidens a trollokkal. Jacksonék azért szerencsére megpróbáltak súlyt adni az alapvetően egyszerű karaktereknek. Noha a sárkány, Smaug dúlta birodalmukból elűzött és otthontalanná vált 13 törp közül csak alig páran jutnak szóhoz, igyekeztek annyi stílusjeggyel felruházni őket, hogy az egyszeri néző is könnyen beazonosíthassa és megkedvelhesse őket, ezáltal pedig izgulni is tudjon értük. Közülük egyértelműen a központi szerepet is betöltő vezér, Tölgypajzsos Thorin emelkedik ki, aki amolyan nyersebb, mogorvább „Aragorn-pótlék”, de kellő motivációval van ellátva, amit a jobbára ismeretlen Richard Armitage (Amerika Kapitány: Az első bosszúálló) hibátlanul meg is old. Színészileg az újonnan csatlakozók közül egyértelmű telitalálat a címszereplőt alakító Martin Freeman. Ha színészileg valahol rezgett a léc a trilógiában, az a hobbitok részéről volt (leszámítva a most a prológusban is feltűnő veterán Ian Holm-ot), Freeman kisember karaktere azonban, amiket lényegében mindig is játszott (Galaxis útikalauz stopposoknak, Sherlock) és amilyen nagy valószínűséggel a való életben is lehet, tökéletesen passzol egy olyan jámbor, ámde bátor félszerzethez, mint amilyen Zsákos Bilbó. A régi visszatérők – élükön Ian McKellennel – pedig kisujjból kirázzák a szerepüket, de Andy Serkis abban a pár percben is olyan alakítást nyújt, amiért simán fellehetne terjeszteni Oscar-díjra.

És ha már Gollamnál tartunk, ismét nagy elismerés jár a Wetának, mert amit a kobold királlyal, vagy Szméagollal műveltek az már az élethűség határát súrolja. Csak néhány gyengébb effekt zökkenti ki a nézőt, mint amilyen a „Drágaszág” első megpillantása, vagy a most 90(!!) éves Christopher Lee megfiatalítása. A manapság oly divatos 3D-t is csak hellyel-közzel sikerült jól kihasználni, de ebben a sötét képi világ és a rohamtempó is közrejátszhatott.

A Hobbit nagy valószínűséggel nem lesz akkora klasszikus, mint a „Szent Trilógia” volt, ez részben a könnyedebb stílusból és egyes jelenetek túlnyújtásából fakad, ugyanakkor nem is vall rá szégyent, mint ahogy (egyesek szerint) az előzménytrilógia tette azt a Star Wars esetében is. Persze ez még csak az oda út egy része volt, és visszafelé is elsülhet még a sok kiegészítés, de egyelőre joggal lehetünk bizakodóak.   [embed]https://www.youtube.com/watch?v=C1V1srK5v9Y[/embed]

Oldalak: 1 2