Hirdetés

A homár - Kritika

|

Márpedig párosban szép az élet, és kész! Kérdezzétek csak Colin Farrellt...

Hirdetés

Társadalmunk íratlan szabályai szerint mindnyájunknak úgy kellene alakítania saját életét, hogy előbb, vagy utóbb párosával kezdjük élni hétköznapjainkat. Házastársi kapcsolatban, lehetőleg boldogságban, később gyerekekkel. Legyél akár heteroszexuális, akár homoszexuális, a lényeg, hogy berendezkedj és családod legyen, hisz az élet rendje ez, minden más csak ez után jön. Hiszen tudjuk nagyon jól - akár személyes tapasztalatból, akár ismerőseink által -, hogy ha már a harmincat taposod és egyedülállóként tengeted a napjaid, ott van az a nyomó, sürgető érzés embertársaid, mi több, az egész társadalom részéről, hogy Neked most már időszerű lenne megtalálnod a párodat, nem szabad tovább tökölnöd. 

Hirdetés

Yorgos Lanthimos filmje erről a társadalmi nyomásról hivatott szólni, de teszi ezt olyan eszközökkel, amely minden kétséget kizáróan el fog magától idegeníteni jó néhány gyanútlan nézőt. Hiába tűnik hívogatónak a valóságban vitathatatlanul jóképű és sármos Colin Farrell, ha itt még őt is sikerült egy tohonya, pocakos kis pacáknak beállítani. A homár jó eséllyel akkor fog megtalálni magának, ha elbírja a gyomrod azokat a filmeket, melyek a konvencionális fogásokat messziről elkerülik, és amelyek mernek szembemenni a mainstream-elvárásokkal. 

Hasonlóan a Zootropolis-hoz, melynek esetében egy fiktív, animált világgal szemléltették társadalmunk egyik legnagyobb rákfenéjét, a fajgyűlöletet és annak kártékony hatásait, A homár egy elnagyolt, fiktív közegben beszél arról a bizonyos nyomásról, melyről az imént már említést tettem. Itt persze véget is érnek a két mozi között vont párhuzamok, hisz míg az egyik olyan stílben beszél komoly témákról, melyet szépen be lehet adagolni egy négy-öt éves kis lurkónak is, addig A homár értelemszerűen inkább a felnőtt nézők számára készült. Lanthimos nem is fogta vissza magát - filmje csodálatosan abszurd, szatirikus hangvételű ínyencség, amit elnézve sokszor nem tudja az ember, nevessen-e, vagy épp megrökönyödjön a látottakon.

A történet röviden felvázolva: adott egy olyan társadalmi berendezkedés, melyben konkrétan elő van írva, hogy Neked és nekem párban kell élnünk, ha pedig véletlenül válásra kerülne sor, akkor X idő áll rendelkezésre arra, hogy újra megtaláld életed párját. Ha nem, akkor állatként kell életed hátralévő részét végigtengetned. Hősünk, David (Colin Farrell) épp egy ilyen krízishelyzetbe kerül, így az ő példáján keresztül tanulmányozhatjuk ezt a már-már orwelli nyomasztással bíró rendszert. 

A homár, bár szatirikus élével és túlzásaival, jobbára egyhangú karaktereivel lényegesen elemeli magát a valóság talajától, alapvetően mégis olyan helyzeteket emel be, melyek ismerősek lehetnek - ismerősségük okából fakadóan pedig igencsak kényelmetlenné válhat a film megtekintése. A folyamatosan beszűkülő lehetőségek, melyek az ember kezét béklyóba kötik, az életútra vonatkozó opciók apadó száma és a csoportosítás nyomasztó volta alkotják a film jelentős, dramaturgiai mozgatóerejét és állítják hősünket konfliktushelyzetek elé. Lanthimos pedig nem éppen finomkodva, igencsak harapós hangvételben mutatja be az érem mindkét oldalát. Miután David sikeresen megszabadul az őt mindenáron társas kapcsolatba erőszakolni kívánó Hatalomtól, egy a maguk igazát nem kevésbé agresszív és szélsőséges módszerekkel érvényesítő csoporthoz verődik, akik viszont a társas kapcsolatnak és intimitásnak minden formáját élből elítélik. A film tehát nem kínál kényelmes megoldást, David pedig tétován és magatehetetlenül vergődik csöbörből a vödörbe, szembesülve azzal, hogy egészséges kompromisszumokról szó sem lehet - fel kell adnia valamit azért, hogy boldogságban tudjon élni. 

A film a maga két órás játékidejében dúskál a bizarrabbnál bizarrabb helyzetekben (a maszturbációt például azzal büntetik, hogy az illető kezét beledugják egy kenyérpirítóba), az abszurdban (az ellenállók táborában csakis elektronikus zenére táncolnak, hogy véletlenül se tudjanak összemelegedni a jelenlévők), és a fantasztikusan, tudatosan, szándékoltan monoton színészi alakításokban. Ebben a filmben senki és semmi sem hétköznapi, a valósághűség messze elhagyta már a terepet, minden életidegen és ez az, ami olyan szörnyen különlegessé teszi a végeredményt. Rideg, szürreális, nyugtalanító, furcsán vicces és viccesen furcsa alkotás lett A homár, ami legalább annyi embert fog megnyerni magának rajongónak, mint amennyit eltaszít magától. De tudjuk jól, hogy az igazán izgalmas filmeket onnan lehet felismerni, hogy képtelenség elmenni mellettük anélkül, hogy valamiféle szélsőséges érzelmet kiváltson belőlünk. Lanthimos filmje ilyen. 

A homár

Kinek Ajánljuk
  • Az abszurdabb alkotások kedvelőinek!
  • Azoknak, akiknek Colin Farrell még nem bizonyított!
Kinek Nem
  • Akik tartózkodnak az elidegenítő effektusoktól.
  • Akik inkább a hagyományos történetmesélést szeretik.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.