A Jangle családot mindenki szereti a közvetlen környezetében: a családfő folyamatosan csudijó, fantasztikus és hihetetlen kis kütyüket talál fel, a kislánya és a felesége partnerei a találékonyságban, egy szép napon pedig azon vágya is teljesül, hogy évek óda dédelgetett álmát is képes létrehozni. Egy beszélő, életre kelt bábut, ami számításai szerint tökéletes karácsonyi ajándék lesz minden gyerek számára. A siker azonban elmarad, tanítványa lelép a bábuval, ő maga pedig inspirációt vesztve szépen lassan a feledés homályába merül.
A Jangle család karácsonya David E. Talbert legújabb filmje. Rendezőként nem most először kokettál a karácsonyi tematikával, a 2017-es El Camino Christmas című film ugyanis szintén a szeretet ünnepe környékén játszódik - ám ez az első teljes értékű, egész családot megmozgató, nagybetűs KARÁCSONYI filmje. Már az első képsorok is megalapozzák a film csili-vili, ünnepélyesen stilizált és valóságtól elemelt hangulatiságát és képi világát: Jangle ajándékboltjában rögtön dalra fakadnak a főszereplők, táncra perdülnek, ünnepelnek és örömködnek - Talbert érezhetően megtesz mindent, hogy engem, mint nézőt megbabonázzon az ünnep varázsával. Én pedig boldogan átadom magamat ennek az egész érzésnek, mert a léleknek kell néha egy kis jóleső giccs, fagyöngy, mosolygós, éneklős arcok. Pláne úgy, hogy ilyen cudar karácsonyi előkészületekben még nem volt részünk, hát hova máshova is fordulhatnánk, mint a filmekhez?
A későbbiekben persze egy kissé lankad a lelkesedés, szétfoszlik a rózsaszín köd, de sose annyira, hogy túl nagy veszteségként könyveljük el a dolgot. Pár évet ugorva az időben Talbert immár az idősebb, megkérgesedett szívű és nincstelenné vált Jangle-re koncentrál (immár Whitaker alakításában), akinek újra fel kell találnia valamit, amivel megmozgathatja az embereket. A cselekmény innentől kezdve a gyerekkori, csodákba és fantasztikus dolgokba vetett hit visszanyerését hivatott dramatizálni - teszi ezt hol egy össznépi, utcai hógolyócsatával, hol még több énekléssel, illetve azzal, ahogy Jangle mufurc szívét próbálja megpuhítani a helyi postásnéni.
Amit méltányoltam, hogy a film végig jó szándékú, szimpatikus marad és alapvető érzésem volt, hogy ha gyerekként látnám, akkor valószínűleg még inkább elvarázsolna és még inkább élvezném a látottakat. Így viszont harmincéves, kérges szívű filmkritikusként sokszor azon kényszerültem gondolkodni, hogy valami mégis hiányzik és hogy azzal a fránya kétórás játékidővel csúnyán túllőttek a célon (sajnos egyáltalán nem éreztem indokoltnak így kihúzni a dolgot). Nem végig éreztem a kívánt lendületet, a történetmesélés kicsit döcögött, valamint az ellenlábas karaktere is bőven kívánta volna, hogy jobban kidolgozzák. Keegan-Michael Key ugyan kellő élvezettel lubickol a pénz- és hatalomsóvár figura, Gustavson szerepében, ám hiányoltam azt, hogy valamivel jobban kibontsák és jobban megismerjük őt (pláne úgy, hogy nehezemre esett összeegyeztetni a film elején látott, fiatalkori verziójával). Megjelenése finoman fenyegető és szórakoztató, de kevésnek éreztem azt az alapozást, amit ő és Jangle kapott a film elején. E két karakter konfrontációját elnézve a finálé ebből a szempontból kissé kapkodónak és laposnak tűnt - minden látványossága ellenére. Hiába a sok mókás kütyü is, a beszélő matadorfigurát továbbra sem tudom hova tenni, olyannyira adhoc-nak tűnik (az összes többi közül, miért éppen egy fennhéjazó matadort keltett életre Jangle?), ahogyan a Wall-E hasonmás is kicsit kivett a filmből, ám végtére is az ő jelenlétük is kellően mulattató - kritikám ezen a ponton talán inkább szőrszálhasogatás.
Mindent összevetve, az összes apró-cseprő hibája ellenére se tudok tehát nagyon haragudni erre a filmre, mert tényleg aranyos, ahogyan a maga színpompás, nem-kérek-elnézést módján tobzódik az ünnepi hangulatban. A dalok jók (ha nem is vájták bele magukat a fülembe), képileg, díszletileg kifejezetten szép és látványos, a színészek pedig hozzák a formájukat (Whitakernek jól áll ez a szerep) - külön dicséret a fiataloknak, akik szintúgy viszik a vállukon a dolgokat, amikor éppen rájuk hárul a feladat. Vannak benne izgalmak, némi akció, egy csipetnyi románc, a jó elnyeri jutalmát, a rossz a méltó büntetését, az pedig mindig hálás tud lenni, amikor egy hitét vesztett, cinikus ember újra megtalálja a boldogságot és a célt az életében. Működik most is. És végtére is ennek a filmnek az volt a legfőbb feladata, hogy mosolyt varázsoljon az arcokra - ezt a küldetését pedig úgy gondolom, képes teljesíteni.
