A Kaptár: Megtorlás – Kritika

Pedig a népszerű videojáték alapján készülhetett volna ebből egy lényegesen borzongatóbb, csontig hatolóbban félelmetes – és ami fontos – igényesebb széria is. Hogy mégsem így lett az Paul W. S. Anderson „érdeme”. Anderson lényegében egy filmes rendezőnek nevezhető, hiszen a minőségi Event Horizon (magyar keresztségben: Halálhajó) sci-fi horrort leszámítva – ami azért merített a klasszikusoktól szép számmal – olyan gyöngyszemeket „köszönhetünk” neki, mint a Mortal Kombat, az Alien vs. Predator, a Halálfutam vagy a tavalyi A három testőr. A Kaptár sem lóg ki utóbbiak infantilis stílusából, sőt, ezekben a filmekben tetőzik csak igazán. Pedig az első rész felütése igazán jó volt. Adva van egy emlékezetkieséstől szenvedő nő, akinek végig kell vezetnie egy rakat kommandóst egy titkos földalatti létesítményen, melyet ismét fel kell fedeznie önmagával együtt, miközben az elszabadult vírustól megzombult lények és ötletes csapdák szisztematikusan irtják őket. Ezzel még nem lett volna baj, de a film felénél a főhősnő átvedlett egy magát még mindig a Mátrixba képzelő, a fizika törvényeit kényszeresen felrúgó harcos amazonba, és ezzel végérvényesen az egész széria a tinédzser fiúk nedves vágyálmává vedlett.

Mert jobb szóval nem lehet azt nevezni, amikor testhez feszülő szerkóban, csábos nők úgy vonaglanak a vásznon, mintha még mindig kifutón lennének (ugye, kedves Milla?), és szétrúgják/szétlövik a seggét akárkinek, legyen az élő, vagy holt.  A legújabb részben sincs ez másként. A sztori (HAHAH!!!) szerint, Alice megint egy titkos földalatti bunkerben van (jól mehet a kivitelezőknek, mert mindig van egy ilyen), amibe sikerült beszuszakolni néhány nagyváros egy-egy szeletkéjét, miközben a széria allstar gálája – mind a színészek, mind a szörnyek – ott toporognak a háttérben. (Csak Ali Larter és Wentworth Miller karakterének mindenfajta magyarázat nélküli hiánya zavaró.)

Mindezek ellenére – vagy pont ezért – piszkosul szórakoztató az egész. Az ember már fel se szisszen a logikai szakadékokon, a fizika törvényeinek semmibevételén, az Aliens-es nyúláson (kevésbé bicskanyitogató, mint Hitchcock Madarakjának a harmadik részben való megidézése), a most már autós üldözésre és gépfegyver használatára is képes zombikon, Roland Emmerich szellemének megidézésén vagy hogy színészi mélységet egyedül a bazári, de látványos 3D képes csak adni a szereplőknek. Mert mit vár, aki ismét befizet erre az LSD-tripre? Milla Jovovich testhez feszülő bőrszerkóban gyalulja a zombikat és az Umbrella Corporation katonáit, Mátrixos lassításokkal fűszerezve, miközben az antiszínészi talentumok tőmondatokat böfögnek fel két akció között, úgy, hogy a hajuk és a sminkjük továbbra is be van lőve. Ezt kapjuk? Naná. Érdemes többre számítani? Semmiképp.

Ha pár hónappal ezelőtt A titánok haragjára a végtelenül ostoba jelzőt használtam, akkor itt ez már mindenféleképpen dicséretnek számítana. Mégsem tudom utálni ezt a filmet (pedig nagyon igyekszem), mert ha az agyunkat odaadjuk a szomszéd székben ülő zombinak, hogy pusztítsa el a maradék, élő agysejtjeinket is, észre sem vesszük, hogy milyen hamar elrepült az a másfél óra. Aztán jön a stáblista előtti kis kedvcsináló, ami a tinédzser lelkületű fiúkat nagy valószínűséggel annyira felcsigázza, hogy A Kaptár 6-ra (és folytatásaira) is be fognak ülni. De ha valamelyikben Alice már nem zombiként írtja az embereket, akkor a sorozatot végleg temethetjük. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=esQwoCJ137Y[/embed]

Oldalak: 1 2