Yorgos Lanthimos rendezői munkássága eddig sem a visszafogott vagy épp tradicionális eszközökről volt híres, aki ugyan Lars von Trierrel ellentétben nem explicit ábrázolásmóddal, hanem rendre mélyen fekvő, egészen elvont ideákkal hat a nézőre. A kedvenc a 18. századi Angliába repít el minket, egész konkrétan Anna brit királynő (Olivia Colman) udvarába. A fényűzés jellemezte világot egy olyan őszintére kiforgatott és olykor kifejezetten nyers formában tálalja nekünk Lanthimos, hogy az könnyen megfeküdheti az ember gyomrát - és pont ebben rejlik A kedvenc sava-borsa.

A törékeny és érzelmileg labilis királynő (a továbbiakban csak Anne) éppen hogy csak felült a trónra, szinte azonnal az udvarba csöppen egy korábban nemesi vonatkozású cseléd, Abigail (Emma Stone). A fiatal lány az önzetlenül kedves, mindenkire odafigyelő lány archetípusával tör egyre feljebb a hierarchiában, ám ahogy egyre inkább kibontakozik a cselekmény, úgy válik világossá: ahogy valamennyi embert, úgy Abigailt is jóval több vezéreli, mint a színtiszta jólelkűség. Mindehhez Anne hű társának és jobb kezének, Lady Sarah-nak (Rachel Weisz) is lesz egy-két szava, ami három egészen pazarul megírt jellem szüntelenül ingázó konfliktusát idézi elő. Lanthimos A kedvenccel mindent a jellemek háborújára tett fel, ami a maga egyszerre gyönyörűséges és felkavaróan nyomorúságos pillanataival együtt tesz egy különleges, ám sokszor már-már kellemetlen filmélménnyé.

A kedvenc a brit-francia konfliktussal és a királyi udvar pompájával ágyaz meg a cselekménynek, ami a mesékkel ellentétben árnyaltabb megközelítéssel, itt-ott komikus, sokszor drámai stílusjegyekkel fordítja ki annak karaktereit. Persze, az arisztokratikus lét és annak minden sajátossága is kap hideget-meleget Lanthimos filmjétől, ám ez a vonal inkább eszközként szolgál ahhoz, hogy felszínre hozzon olyan emberi konfliktusokat és rejtett motivációkat, amiket borzasztóan nehéz alaposan, tisztán és érthetően átadni a nézőnek egy két órás cselekmény során. Lanthimosnak ez sikerült, méghozzá olyan komplex és hiteles karakterek megteremtésével, akik képesek jelenetről-jelenetre kilépni a tőlük előzetesen elvárt és megszokott szerepből.

Abigail karaktere egy kétélű fegyver, Emma Stone pedig talán soha nem volt még ennyire hideg és ijesztő karrierje során, ami egy váratlan, de legalább annyira kellemes meglepetés a színésznő részéről. Persze, Stone-nak eddig sem kellett bizonygatnia, hogy nem rossz a munkájában, de még így is azt mondom, hogy A kedvencben egy új oldaláról ismerhetjük meg az Oscar-díjas színésznőt, ami újabb ajtókat nyithat ki a karrierjében. Rachel Weisz is Lanthimos keze alatt tud csak ennyire felülteljesíteni, hiszen A homár után A kedvencben is egy borzasztóan erős női karakterrel szórakoztatja a nézőt, aki a gyengéd-kegyetlen skála minden pontját a magáévá teszi a filmben, egy piszkosul csípős rivalizálással megfűszerezve azt. Fontos, hogy legalább picit lássátok a kritika alapján, mennyire okosan megírt és hiteles karakterekkel dolgozott Lanthimos, ugyanis Olivia Colman rátesz minderre legalább két lapáttal - szintúgy A homárral a háta mögött. A királynő, Anne gyakorlatilag az egész dráma és a karakterekre támaszkodó cselekmény katalizátora, aki nem csak mindennek a közepe, de messze a legérdekesebb és kiszámíthatatlanabb karaktere a filmnek, egy olyan Colman alakítással, ami páros lábbal fogja rárúgni az ajtót az Oscarra - én pedig mocskosul drukkolok neki.

A kedvenc egészen páratlan és mesteri abban, amit csinál, nevezetesen egy karaktercentrikus dráma feszült, végletekig átgondolt megkomponálásában. Viszont abban is biztos vagyok, hogy ha valaki nem fogékony az ilyesfajta történetmesélésre, vagy akár a szatirikus hangvételre, akkor annak lesznek problémái Lanthimos filmjével. A homár is egy igen megosztó élmény a filmszeretők között, pedig a rendező korábbi munkája még így is egy fokkal kompatibilisebb azokkal, akik nem díjazzák annyira a "művészfilmeket". A kedvenc nagyjából a játékidő felétől számomra egyre súlyosabb élménnyé vált, ami elsősorban annak tudható be, hogy a jelenetek szinte kivétel nélkül a karakterek jellemfejlődését szolgálták. Anne, Abigail és Sarah hármasától szinte egy percre sem "szabadulunk", ami a cselekmény szempontjából talán szüksége, ám annak előrehaladtával mégis émelyítően hatott. Pedig volt még itt egy nagyon "markgatisses" Mark Gatiss, arról a Nicholas Houltról nem is beszélve, aki szemmel láthatóan imádja azokat a szerepeket, ahol nem kímélik az arcát a festéktől. Utóbbi mindössze néhány jelenetet kapott a vásznon - azoknak viszont minden perce arany. Koncepciós húzás volt A kedvenc merevsége, de egy kis lazítás nem tett volna rosszat a filmnek, amit annak nyers, arcpirítóan őszinte humora is alátámaszt.

A kedvenc az emberi tettek szinte minden alapvető mozgatórugóját körbejárja, ez pedig szimbiózisban történik három mesterien megírt, minden romlottságukkal és esendőségükkel együtt is szerethető karakterrel, Olivia Colman pedig teljes joggal, nem akármilyen belépővel jelentkezett be az Oscarért. Yorgos Lanthimos korábbi alkotásaihoz hasonlóan most is egy rétegfilmet tett le az asztalra, aminek teljes élvezetéhez elengedhetetlen, hogy rajongásig szeressük a klasszikus értelemben vett karakterdrámát. Ám ha vevők vagyunk a nehezebb és velősebb filmekre, akkor lubickolni fogunk az élményben a Colman-Stone-Weisz hármasnak köszönhetően.