2013 februárjában egy egészen hihetetlen esemény történt a kereszténység történetében: XVI. Benedek pápa bejelentette lemondását, ami több mint 700 éve nem történt a pápaság történelmében. A szélsőségesen konzervatív előd után a progresszívabb gondolkodású Ferencet választották meg. Mi késztetheti a világ leghatalmasabb vallási vezetőjét, hogy otthagyja Szent Péter trónját? Milyen beszélgetések hangozhatnak el két ilyen eltérő mentalitású ember között?
A két pápa Anthony McCarten színdarabjának feldolgozása, amit aztán ő maga dolgozott át forgatókönyves formába, hogy a Netflix berkein belül két olyan színészveteránnal készíthessék el a filmet, mint Anthony Hopkins és Jonathan Pryce. Mindig is imponáltak az olyan filmek, amelyek a spiritualitás és a teológia témáját egy könnyedén átélhető történetbe csavarják, és hozzák közelebb mind a hit, mind a kereszténység szellemiségét. Színdarabadaptáció mivolta okán akár egy kamaradráma is lehetne, néhány visszaemlékezős jelenettől eltekintve két öregember beszélget egymással Istenről és az egyház bajos dolgairól, ennek ellenére hangulatos snittekkel sikerült kitölteni a beszélgetések közötti időt, legyen az Buenos Aires vagy Róma utcáinak zsivajos utcáiról, vagy hogy madártávlatból gyönyörködünk a városokban.
A már több éve pápaságát betöltő Benedek magához hívatja Jorge Mario Bergoglio-t, aki az akkori pápaválasztáson még riválisa volt. Elsőre úgy tűnik a pápa Bergoglio az egyházhoz való viszonyának és sajátos gondolkodásának bírálata miatt kérette, de hamar kiderül, hogy Benedek nem érzi magát kellőnek a pápaság szerepéhez, és a tradíciókkal szembemenve szeretné másnak adni a katolikus egyház legnagyobb rangú tisztségét. A lemondását belengető és a jövőbeli pápa eldiskurálnak a vallásról, hogy merre találjuk Istent, az egyház szerepéről, önmagukról, múltjukról, és arról, hogy melyikük érdemesebb a más sokszor emlegetett pozícióra. Anthony Hopkinson a visszafogottabb szerepben is érződik az őt jellemző 100%-os átszellemülés, mint a világot és annak problémáit nem értő, rugalmatlan gondolkodású konzervatív öregember, de a pálmát mégis Jonathan Pryce viszi, azzal a természetes közvetlenségével, ahogy társalog az utca emberével, és árad belőle a kedvelhetőség és a feszélyezetlenség, ami teljes kontrasztban áll Anthony Hopkinson figurájával (ezt persze a filmben is kiemelik).
A film második felében nagyobb hangsúlyt kap a Bergoglio múltjába való visszatekintés a 70-es évek argentin katonai diktatúrájának idejébe, ami fontos aspektus Bergoglio karakterének megértésében, és ezáltal foglalják össze azt a megváltástörténetet, amellyel érdemessé válik Benedek pápa leváltására. Mégis ennél a pontnál éreztem azt, hogy egy ilyen lassú tempójú film esetében a kevésbé indokolt két órás játékidőből talán pont ennél a résznél faraghattak volna. Az egyszerű dallamok, szép fényképezés és személyes történetek mellett A két pápa nemcsak felhívja a figyelmet az egyház emberi és ebből fakadó hibás működésére, de a hit szépségéről, összekötő erejéről és maga a spiritualitás fontosságáról is beszél, mindezt olyan módon, hogy az istenben nem hívő nézőkhöz is képes szólni.
Ez egy szép film. Ez a jelző jutott eszembe, mikor elindult A két pápa stáblistája. Egy lassan csordogáló, magával ragadó megváltástörténet a hatalom elengedéséről és a felelősség vállalásáról. Egy történet, miszerint ott is születhet barátság, ahol két teljesen eltérő világszemlélet találkozik. Egy történet a hitről, Istenről, a vétkező emberről, aki bűnei által mérettetik meg, ebben benne van ez a mélyen keresztény gondolatiság, ami az egész filmet átjárja. És már csak azért is érdemes megnézni.
