A király beszéde - Premier kritika

A király beszéde megrögzötten sugallja felénk, hogy igaz történetből táplálkozik: 1925-ben járunk, a fiatal Albert yorki herceget arra kényszeríti apja (Michael Gambon, akivel később találkozunk a játékidőben és aki csodálatosan adta elő a mogorva uralkodó-apa szerepét), hogy nyilvánosan mondjon beszédet a Wembley-ben, ahol több száz ember gyűlt össze, ráadásul közvetítik is a szónoklatot országszerte. Colin Firth felemelkedése ezekben a másodpercekben kezdődik meg, és az utolsó percig véget sem ér: a dadogós király első bukása alattvalói előtt meghozza a film mondandójának gyökerét is, kiegészítve a feleség-jelölt Helena Bonham Carter részvéttel teli arckifejezéseivel.

Bizony, nem is lehet annál nagyobb fájdalom egy uralkodónak, mint mikor a népét nem bírja szóval tartani, csorba esik a "hírnevén" és egyedül szerető családja érti meg kiváltságosan horrorisztikus helyzetét. Felesége unszolására többször is részt vesz beszédének megerősítésére szánt terápiákon, de a különböző sarlatánok és botcsinálta doktorok elveszik a kedvét mindenfajta segítségkéréstől, egy bizonyos napig. Felesége felkeresi Lionel Logue (Geoffrey Rush) beszédhiba specialistát, aki hatalmas kihívást lát uralkodójának személyében.

Ez lenne maga a történet kemény magja, és még spoiler elemeket sem tartalmaz. A hangsúly egyértelműen Bertie (Albert) és Lionel kapcsolatára tevődik, az összes többi szereplő csak asszisztál kettejük kibontakozásához és dráma ellenére nem egyszer jókat vidultam Lionel bohóságain, vagy Bertie visszafogott humorlabdacsain. Az uralkodó lelki és beszédtechnológiai felemelkedése kisebb fordulatokkal és buckákkal de folytatódik, többet és többet megtudunk gyermekkoráról, hétköznapi gondjairól, és már nem is annyira érezzük úgy, hogy különb dolga van, mint az egyszerű pórnépnek, sőt! Lionel megpróbálja vele egyenlővé tenni a felséget, hogy ledobja magáról a felelősség béklyóit, és legalább a kezelések idejére érezze magát egyszerűségben, tapasztalja meg azt az érzést, amely aligha pár uralkodónak adatott meg: a barátságot.

A király beszéde közel sem ráfoghatóan egyszeri filmdráma. Stílusok sokasága ad össze egy elegyet, poénos szituációk, indulattal vezérelt szófordulatok, a háború szele, és a teljesítmény akaratának maximalizálása - a dráma dobozban ennyi részlet el sem férhet, bővíti a műfaj határait. David Seidler szkriptje nem mellőzi a korábbi előismereteket, hiszen író uram többször is körmölt király témát középpontul vevő alkotásokat, mitől lett volna különböző IV. György király megindító jellemfejlődése? Természetesen kötelességemnek érzem megcímezni a minőségibb mellékszereplők csoportját is, kezdve Bertie feleségével, Elizabeth-tel, aki a valóságban 2002-ig, 101 éves koráig támogatta férjét. Helena Bonham Carter már milliószor bizonyította tehetségét, emlékezzünk csak a Harcosok klubja Marla Singer-ére, a Harry Potter filmek Bellatrix Lestrange-ére, vagy a Sweeney Todd Mrs. Lovett-ére. Lehengerlő stílussal és apróbb diktátori beütéssel karöltve segíti férjét a királlyá válásig majd a hatalom gyakorlásában nyújt jobbost. Guy Pearce szintén megtette a rá kirótt feladatot, élethűen adta vissza Bertie bátyjának karakterét, a maga megátalkodottságával de e közbeni hazaszeretetével. Bár alig kapunk belőle néhány jelenetet, számomra meghatározó volt Michael Gambon betoppanása is, aki történetesen Bertie édesapját, V. György királyt testesítette meg.

Meg kell említenem egy realitásra maximálisan törekedő jelenetre, amely a film talán legszebb szekvenciája: Albert és Elizabeth két kislányukkal játszik a gyerekszobában. A lányok hercegnőnek lettek öltöztetve aranyos kis szalagokkal hajfonataikban, édesapjuk elmeséli a ruhájáról ihletett pingvin történetét, és a szeretteinek mondott bájos történet közben alig hagyta el száját bármiféle dadogás. Nevezhetnénk ezt akár életciklus jelenetnek is, leginkább Bertie hátterének és motivációjának forrását nézhettük végig: első sorban családjának szeretne megfelelni, utódai szemében keresi a büszkeség szikráit.

Első látásra és egy éjszakányi gondolkodás, érlelődés után legfeljebb annyi tudok A király beszéde és Tom Hooper orrára kötni, hogy a végjátékban kialakult állapotokat folytathatták volna egy konkrét fejleményig, hiszen a dadogós király "élesben" hozott rendeleteit nem csak a történelemkönyvekben kívántam volna követni, de van logikis ellenérv: a film így is két órásra sikerült. Mindezek felett nem tudnék és nem is akarok belekötni semmibe, ezen drámát minden filmrajongónak legalább egyszer látnia kell életében, akár kedveli a drámákat, akár iszonyodik tőlük. Köszönöm ezt a nagyszerű élményt Colin Firth és Geoffrey Rush dinamikus kettősének! https://www.youtube.com/watch?v=ljrnm_PAzGQ

Oldalak: 1 2