3 éve A kis kedvencek titkos élete semmitmondó, de rettentő jópofa előzeteseivel okkal tarolta le az internetet, majd aztán a mozipénztárakat. Gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni ugyebár, állatos videók meg okkal vannak a legnépszerűbb találatok között internetszerte. A Grút is gyártó Illumination riválisaihoz (Disney, Pixar, Dreamworks) képest ezúttal is "fillérekből" gyártott le egy egyszerű alapötletre épülő mesét. Viszont fent említett konkurenseinek műveivel összehasonlítva az érdemi konfliktus, a szív mégiscsak hiányzott az egészből, amit az tett rokonszenves alkotássá mégis, hogy jól elkapta az állatok személyiségét... plusz volt benne egy őrült - eredeti nyelven Kevin Hart hangján gettó szlengben dumáló - fehér nyuszi. A folytatás számos szempontból szerethetőbb, jobb filmet viszont mégsem eredményezett.
De szerencsére érdemben rosszabbat sem és ezt manapság illik megbecsülni. Történetről, érdemi konfliktusról most még annyira is nehéz beszélni, mint az első rész esetében. Ez leginkább abból az egyszerű tényből fakad, hogy A kis kedvencek titkos élete 2-nek nincs érdemi története - nem hiába nem fárasztottak minket ezzel az előzetesek most sem -, hanem 3 teljesen külön szituáción rágódik, amik önmagukban olyanok, mintha YouTube-on található rövidfilmeket vágtak volna egymás mellé ugyanabban a témában és ezeket a végén kötik össze amolyan tessék-lássék módon. Van itt cicák közé beépülő kutyus, ideges, a vidéki lét - és egy marcona, Harrison Ford orgánumú juhász eb - által önmagával megbékélni próbáló öleb, no meg magát szuperhősnek képzelő és éles bevetésre kényszerülő nyuszi.
Igen, ahogy sejted, a cselekmény jó részében ezek pont annyira különülnek el egymástól, mint amennyire térben is. Max "történetszálában" pedig az előző rész fő konfliktusforrása, Duke gyakorlatilag statisztaszerepbe kerül, ami aláhúzza azt, hogy kettejük kapcsolatával miért nem tudtak érdemben kezdeni bármit is a készítők az első részben, persze a kötelező tiszteletkörökön túl. Gidget szála pedig tényleg nem több, mint puszta poénforrás, csakhogy ez a játékidő egyharmadát teszi ki.
Akkor miért is nem katasztrofális ez a folytatás, ha ilyen, nem elhanyagolható problémákat soroltam? Egyrészt Max szála már a felütésével is szívetmelengető és szépen megmutatja, hogy ember és állat mi mindent is jelenthet egymásnak. Az ezt követő vidéki szegmens pedig pulykákkal (aka "tollas sintérrel") és bölcs nagyöreg kutyával egyértelműen az Úton hazafelét idézi. Ezzel szemben Hógolyó egyértelműen a mai szuperhősös trendekre kíván reflektálni, ami inkább kényszeredett, semmint vicces, de ezt szerencsére a film sem erőlteti és az állatvédelem kerül előtérbe - a maga esetlen, de jószándékú módján - és még egy Óz, a csodák csodájából szalajtott Keleti Boszorkány imitátor (férfi!) cirkuszigazgatóra is futja, afféle főgonoszként.
És csodával határos módon, még így is működik! Pont azért, amiért az első rész is: mert az állatok viselkedése, gondolkodása - a rajzfilmes túlkapásokat leszámítva - pont azokat a kis kedvenceinket idézik, akik megédesítik (persze sokszor nem kevés bosszúsággal fűszerezve) nem csak a mi, hanem gyermekeink életét is. Akárcsak ez a film, amely nem lesz felejthetetlen, örök klasszikus, de helye lesz a gyerekszobában.
A filmet Angliában láttuk, a hazai premier július 4-én lesz!