A Cinefest versenyprogramjában mutatták be itthon Alonso Ruizpalacios új filmjét, A konyhát, mely egy 1957-es Arnold Wesker-színdarabon alapul. A film a 2024-es Berlinálén debütált, ahol a kritikai fogadtatás meglehetősen pozitív volt (Arany Medvére is jelölték), így mi is bizakodva vártuk, hogy mivel lep meg Ruizpalacios.

A történet szinte végig egy new yorki étterem konyhájában játszódik, ahol az ott dolgozó, főként illegális bevándorlói háttérrel rendelkező szakácsok életébe nyerünk egy kis betekintést. Elsősorban Pedro (Raúl Briones Carmona) kihívásain keresztül ismerjük meg a többi karaktert is, aki az egyik pincérnővel, Juliával (Rooney Mara) ápol szerelmi kapcsolatot, ám egy nem várt terhesség rögvest felborítja az egyébként sem idilli hétköznapokat. Pedro meg szeretné tartani a gyermeket (részben talán önös érdekek miatt, hogy jogilag tisztázhassa magát), míg Julia inkább elvetetné. Ha ez nem jelentene épp elég problémát, emellett eltűnik több, mint nyolcszáz dollár az étterem széfjéből, a gyanú pedig rögtön az ott dolgozókra terelődik.

A történéseket túlnyomórészt fekete-fehérben követhetjük végig, de ez egyáltalán nem öncélú filmnyelvi ügyeskedés, hanem narratív és atmoszférateremtő funkcióval bír. Ruizpalacios a klausztrofób hangulat mellett szándékosan idegeníti el a nézőt a környezettől, ugyanis a cselekmény során olyan karaktereket ismerünk meg, akik egytől egyig függenek valakitől társadalmi státuszuktól és hátterüktől fogva. A "valaki" ezúttal az étterem vezetője, a feltehetően hasonló múltú Rashid (Oded Fehr), aki jelenleg az eltűnt pénzösszeg és a tettes előkerítésén dolgozik. A függőség azonban hosszú távú: üres ígéretekkel traktálja az alkalmazottait, akik ennek ellenére mindent megtesznek azért, hogy egyszer az életben megkapják a szükséges papírjaikat. A film helyszínéül szolgáló konyha ennek a beláthatatlan küzdelemnek a csomópontja. A rendező rendkívül hatásosan adja át a munka elképesztő tempóját egy körülbelül húszperces jelenetben (nem véletlen, ha itt sokunknak a Forráspont jut eszünkbe), ahol a cselekmény ugyan nem halad előre, a karakterek mindennapjait kellően bemutatja.

A hangulatteremtésen kívül említést érdemel az is, ahogy a film építi a karaktereket és változtat nézőpontokat. Először egy frissen csatlakozó szakácsot ismerünk meg jobban, majd ráterelődik a figyelem Pedróra és Juliára, de mindeközben a többi ott dolgozónak is jut egy-egy emlékezetes pillanat. Végeredményben úgy jövünk ki a filmről, hogy mindenkiről tudunk valamit, ami többé teszi, mint egy felületes mellékszereplő Pedro és Julia drámája közepette. Az arányok persze így is a pár felé billennek, és a film dramaturgiája is főként Pedro szálára van építve, de a rendező nem hátrál vissza attól sem, hogy rászánja a szükséges időt a többi éttermi dolgozóra.

Időnként megpróbál elszakadni a lineáris történetmeséléstől egy-egy elemelkedettebb, pszichedelikus jelenet erejére, de nem kell aggódni, Ruizpalacios visszatalál a film jobban működő, kevésbé elvont formanyelvéhez. Mondanivalójában nem mutat sok újdonságot A konyha, valójában a kisember vergődéséről láthatunk egy újabb történetet, de a technikai kivitelezés, a színészi alakítások és a rendezés miatt marandó élményben lesz része a nézőnek.

A filmet a CineFesten láttuk, a magyar mozikba 2025 elején jön.