A gengszterfilmes zsáner jobbára kihalt, noha a műfaj talán legjobbja, Martin Scorsese tavaly bizonyította Az írrel, hogy lehet még maradandót alkotni a szcénában. Tény, hogy olyan klasszikusok mellett, mint A keresztapa, Nagymenők vagy A sebhelyesarcú nehéz újat mondani, de közel sem lehetetlen. A könyörtelen megpróbálkozott vele, sajnos nem túl nagy sikerrel.

A tinédzser Santo (Riccardo Scamarcio), Olaszország kalábriai régiójából költözik családjával Milánóba. Egy görbe este után ártatlanul börtönbe kerül, innen pedig nincs visszaút. A bűn útjára téved és szeretne a legnagyobbak közé tartozni. Becsvágya és könyörtelensége hamar a legnevesebb gengszterek közé repíti a ranglétrán.

Az olasz maffiáról a legtöbbeknek Mario Puzo regényei, illetve azok filmadaptációi ugranak be. A legismertebb csoport, melyet sokan a komplett szervezett bűnözéssel is azonosítanak, a szicíliai La Cosa Nostra. Ebből a hierarchikus szervezetből ered többek közt a keresztapa kifejezés, s a legismertebb olasz-amerikai gengszterek (úgymint Al Capone vagy Lucky Luciano) is erre mintára építették birodalmukat. Egy másik, elsősorban Roberto Saviano, Gomorra című oknyomozó regényének köszönhetően ismertté vált csoport a Camorra, azaz a nápolyi maffia. A szisztematikusan működő szerveződésnek nincs vezetője, ezáltal sokkal nehezebb megbénítani őket, ráadásul a befolyásuk is egyre nagyobb teret hódít szerte Európában. A harmadik legnagyobb klán, a már említett kalábriai 'Ndrangheta, mely a vérségi, rokoni kapcsolatokra épül. Santo apja ennek a csoportnak a tagja, de egy hiba miatt végül kirúgják. Előzetesen arra lehetett következtetni, hogy A könyörtelen hiteles látlelet nyújt a főhős szemén keresztül az olasz maffia felépítéséről, mindennapjairól, de sajnos ebből a gyakorlatban semmi nem valósult meg. Benne volt a potenciál, de pont a lényeget jelentő szervezett bűnözésről nem tudunk meg semmit, mi nézők. Legalábbis ebből a filmből biztos nem.

Renato De Maria alkotása helyette egy szög egyszerű felemelkedés és bukástörténetet tárt elénk, a milliószor látott sablonokkal. A cselekményt Santo narratívája lendítené előre, s kompenzálna a történetben tátongó óriási lyukakért. Ez szinte semmilyen formában nem működik, az események ugyanis teljesen súlytalanok. A konfliktusok felszínesek, az időbeni ugrálások pedig az utolsó harmadra teljesen kaotikussá degradálják az összképet. De Maria sokkal nagyobb figyelmet fordít a főszereplő által kreált szerelmi háromszögnek, mint az igényelné, ám ezt is csak amolyan tessék-lássék módon. Santo felesége egyik napról a másikra megtér, elválnak, majd ugrunk néhány évet és újra együtt élnek. Nem derül ki mi történt közben, hova tűnt a szerető, miként lett a vallási fanatikus asszonyból hirtelen klasszikus maffiafeleség, itt minden "csak úgy" történik. Nem érezni az idő súlyát, a konfliktusok következménye pedig szinte teljesen semmissé válik. Hősünk olyan dolgokat tesz, amit a maffiában nem lehetne büntetlenül megúszni, ő ellenben elintézi annyival, hogy "mindenkinek van vaj a füle mögött". Szinte minden karakter antipatikus, steril és komolyan vehetetlen. Pillanatok alatt olyan pálfordulásokon esnek át, teljesen megalapozatlanul, hogy az ember azt se tudja, mi zajlik körülötte. Az i-re a pontot az olyan röhejesen groteszk jelenetek teszik fel, mint az esküvő, vagy a művészi performansz. Bár az is tény, hogy ezekben akad némi eredetiség a sablonzuhatagban.

A könyörtelen egy kihagyott ziccer, melyben benne volt egy ígéretes gengszterfilm képe. Az érdekes és igazi itáliai korrajz helyett kaptunk egy milliószor látott zsánermozit, amiben a mellékszálak és az összefüggéstelen események tönkrevágják az élményt. Aki ismerkedik a műfajjal, annak talán tud újat mutatni De Maria műve, de mindenki jobban jár, ha az olasz maffiáról nem ezt a filmet nézi meg.