Paula Hawkins 2015-ben megjelent azonos című novellája rendkívül megosztó, egyeseknek meglehetősen szeretik a pszichológiai thriller sajátos stílusát, ám legalább ugyanennyien halálosan üresnek tartják a regényt. Ebből következik, hogy már az meglehetősen merész húzás volt, hogy egy ilyen alapanyagot a rendezőként meglehetősen tapasztalatlan Tate Taylor kezébe adták, ami alaposan meglátszik a végkifejleten.
A történetet a nem rég elvált, alkohol problémákkal küzdő Rachel meséli, akinek lecsúszott életében nincsen jobb dolga, hogy mint minden nap felszálljon egy vonatra és oda-vissza utazgasson. A nő eközben megfigyel mindent, amit lát, és a másokéról való fantáziálgatással próbálja meg helyettesíteni az ő nem létező életét. A szokványos hétköznapok hirtelen felbolydulnak, amikor eltűnik a rejtélyes előéletű Megan, Rachel pedig perverziójának köszönhetően tud valamit a lányról, ami végül a film létező összes szálának egymásba fonódását fogja előidézni. Az ember azt hinné, hogy ebből biztosan valami nagyon csavaros és izgalmas fog kisülni, ám ne legyenek illúzióink, A lány a vonaton egy bődületesen unalmas és buta film lett.
A történet felvezetése szeretne nagyon Holtodiglanos lenni minden stíluselemével, viszont ebből csak az sült ki, hogy a rejtélyeskedés és teljesen logikátlan vágások miatt az emberben csak az marad meg, hogy végig a dugásról és kefélésről beszél mindenki, amihez társul egy idegtépően irritáló, 0-24 részegen ordibáló nő és egy eleinte totálisan érdektelen alapsztori. Próbáltam valahogy fejben összegezni röviden a cselekményt, de őszintén mondom, hogy lehetetlen, mert A lány a vonaton legnagyobb csattanója az az, hogy milyen módon kapcsolódnak egymáshoz a szereplők élete, ezáltal pedig közelebb kerülünk az eltűnt Megan rejtélyének megoldásához. Ez mondjuk a Felhőatlaszban egy kifejezetten érdekes történetet eredményezett, A lány a vonaton viszont hemzseg az amatőr rendezői hibáktól és forgatókönyvbeli hiányosságoktól.
A filmnek a szememben két hatalmas és egyben végzetes hibája volt. Az első Rachel karaktere volt, akit habár tényleg remekül hozott Emily Blunt, ez nem változtat azon a tényen, hogy konkrétan fontolgattam a film közben a mozi terem elhagyását. Rachel egyszerűen a plafonig tornázta a vérnyomásomat, nem is tudom, hogy láttam-e nála valaha idegesítőbb és szánalmasabb karaktert. Tény, utóbbi teljesen tudatos volt és kellett is ahhoz, hogy a film lezárása legalább minimálisan megdöbbentse a nézőt. Persze, ez alapvetően nem kéne, hogy ekkora problémát jelentsen, viszont az egész filmre kihatással volt ez, és a tény, hogy nem volt egy akár kicsit is kedvelhető karakter. A Megant alakító Haley Bennett volt az egyetlen pozitívum, aki tényleg képes volt igazi kisugárzást adni a karakterének, amihez a film legnagyobb és talán egyedüliként működő drámája párosult.
Viszont a sokat emlegetett Holtodiglanban sem volt kifejezetten szerethető karakter, ellenben David Fincher Gillian Flynn forgatókönyvéből egy nagyon steril, ám tagadhatatlanul sokkoló thrillert rendezett. Ezzel szemben A lány a vonaton olyan volt, mintha össze-vissza vágták volna kész filmet, majd egy vak emberrel illesztették volna össze a különálló darabokat. Az utolsó félóráig Tate Taylor filmje megállás nélkül ismételgette a már egyszer megtörtént eseményeket, ami nem hogy a feszültséget nem fokozta, de egy ritmustalan, unalmas fércművet eredményezett. Igen, továbbra is egy thrillerről beszélünk. A múlt is pontosan ugyanezen eszközzel lett kibogozva, ami egyetlen fordulatot leszámítva bántóan kiszámítható és súlytalan volt. Meglepően súlyos technikai malőrök, amiket a szintén teljesen színtelen és "szagtalan" képi világ, vagy éppen a feledhető zenei aláfestés sem mentett meg. Meggyőződésem, hogy Tate egy az egyben a Holtodiglant vette útmutatásként, ám én akármennyire nem rajongtam a Holtodiglan steril hangulatvilágáért, most bizonyosodott be igazán, hogy micsoda rendezői tehetség és tapasztalat kell ahhoz, hogy egy olyan történetet sikeresen, jó thrillerhez méltóan végigvigyen az ember.
Nehéz többet mondani A lány a vonatonról, habár a könyvről nem tudok nyilatkozni (ezek után nem is nagyon akarok változtatni ezen), a film valóban rendkívül unalmas és üres lett, a játékidő nagy részében pedig kifejezetten idegesítő. A befejezés egész korrektre sikeredett, viszont ilyen elbaltázott expozíció és tárgyalás mellett nehéz maradandót alkotni.
Értékelés: 50%
Kiknek ajánljuk:
- Azoknak, akik szeretik a főként szexualitásra építő filmeket.
- Azoknak, akiket elbűvöl Haley Bennett.
- Azoknak, akik nem láttak még ütős thrillert.
Akiknek nem ajánljuk:
- Azoknak, akik szerették és/vagy utálták Fincher Holtodiglanját.
- Senkinek, aki emlékezetesen szeretné eltölteni a mozi ünnepet.