A láthatatlan ember - Kritika

|

Egy korrekt, néhol egészen ötletes pszichológiai horror lett a klasszikus koncepcióból.

Az H.G. Wells által megálmodott történet, és a Kevin Bacon fémjelezte Árnyék nélkül szerelemgyermekeként született meg Leigh Whannell A láthatatlan embere, ami a mára már kissé kopottas alapötletből adódóan 10-ből 9 alkalommal valószínűleg egy közel vállalhatatlan filmet eredményezett volna. Szerencsére a megfelelő idővonalon élünk, így egy közel sem hibátlan, de olykor meglepően ötletgazdag és merész pszichológiai horrort kaptunk, amiről abszolút lehet és érdemes is beszélni - főleg, ha a hollywoodi újragondolások jönnek fel, mint téma.

Hirdetés

A történet egy világhírű optikus-feltaláló, Adrian (Oliver Jackson-Cohen) luxusvillájában veszi kezdetét, ahonnan a láthatóan feldúlt és mentálisan már ekkor alaposan megtépázott barátnő, Cecilia (Elisabeth Moss) egy előre megtervezett szökést igyekszik kivitelezni. Ha nem is simán, de sikerül a magánakció, pár héttel később az azóta (joggal) erősen paranoiás nő megnyugtató híreket kap: az abuzív és manipulatív exe öngyilkosságot követett el, teljes vagyonát pedig Ceciliára hagyta. A nő azonban mégsem képes elengedni a múltját: úgy érzi, mintha állandóan figyelné valaki, és valójában sosincs igazán egyedül.

A láthatatlan ember amellett, hogy egy hatásos, olykor kifejezetten szorongató filmélmény, egy remek esettanulmány is arra vonatkozóan, hogyan igazítsunk egy ma már inkább megmosolyogtató koncepciót a modern filmkészítés sztenderdjeihez. Mindez olyan, a cselekményre nézve valójában irreleváns apróságokban is megmutatkozik, mint a film a láthatatlanságra adott magyarázata. Ám ennél sokkal fontosabb aspektusait is modernizálni kellett a klasszikus darabnak, hiszen enélkül A láthatatlan ember gyakorlatilag egy óra után teljesen kifulladhatott volna. Elvégre is, a mai nézők többségének az ingerküszöbe magasabban van annál, minthogy két órán keresztül egy zavart nő mindarra adott reakcióit nézze, amit valójában nem is látunk. Whannell filmje remekül ismerte fel azokat a pontokat, ahol csavarni kellett egyet a dolgok folyásán, így A láthatatlan ember képes volt egy-két olyan húzásra, melyek hatására tényleg összeszorult az ember torka - onnantól fogva pedig újult figyelemmel követjük a film eseményeit, azok pedig a játékidő végéhez közeledve egyre inkább felpörögtek.

Ha alaposabban elkezdjük kielemezni, vagy figyelmesebben szemléljük a különálló jeleneteket, akkor sorra fedezhetjük fel A láthatatlan ember talán elkerülhetetlen butaságait és ellentmondásait. Az ilyesfajta logikai részletek és következetesség nem tartozik a film erényei közé, ám ezt remekül elfedte az az aránytartás, amiben Whannell pszicho-horrorjának sava-borsa rejlik. A film első harmadában, majd a végig kitartó jól átgondolt, jelenetről-jelenetre más húzásokkal dolgozó operatőri munka éri el, hogy egy teljesen statikus kameraállásból szemlélt, pusztán fehér fal látványától is a hátunk mögé akarjunk nézni, nem áll-e ott valaki. Az olcsó ijesztgetések és a semmiben lebegő tárgyak látványa helyett végig ilyen és ehhez hasonló operatőri megoldásokkal adja tudtunkra a film, hogy Cecilia nincs egyedül a szobában. Ám ez, legyen bármennyire is kreatívan megírt a forgatókönyv, vagy állhat bárki a kamera mögött, nem tudja két órán keresztül önmagában elvinni az élményt a hátán. Itt is vannak percek, amikor kezd megfáradni a dolog, ám pont a legjobb pillanatban, amikor abszolút nem számítunk rá, vált át a film egy néhol igen butácska és legalább annyira hatásvadász, de piszkosul jól működő pszichológiai horrorba.

Óriási nyomás lehetett a Ceciliát alakító Elisabeth Mosson, aki értelemszerűen a jelenetek többségében egyedül kellett, hogy alakítson - majdhogynem két színész helyett. A kétszeres Golden Globe-díjas színésznő sikerrel abszolválta a feladatot, nincs egy olyan pillanat, amikor ne sugározná a zavarodottság, paranoia vagy a kétségbeesettség állapotainak valamelyikét (vagy mindhármat egyszerre). Ebbe, hogy őszinte legyek, egy idő után picit bele is lehet fáradni. Nem mozog túl sok dimenzióban Moss játéka, vagy inkább maga a karakter nincs túlzottan kibontva, ez pedig a film egészére is érvényes. Az ügyesen felépített lelki terrorral együtt sem tudunk igazán kötődni vagy az alapvető empátián túl együtt érezni Ceciliával, vagy bármelyik másik karakterrel - főleg, hogy azoknak motivációt néhány szimpla pszichológiai terminussal rendezi le a film. Nem állítom, hogy ezekre feltétlen szükség lett volna, mert A láthatatlan ember a tartalmi és dramaturgiai egyszerűség ellenére, vagy talán épp azzal együtt egy üdítően hatásos horror-thriller lett.

Nem értek egyet azokkal a szalagcímekkel, amik azt mondják, hogy bármiféle "horrorforradalmat" hozott A láthatatlan ember, vagy, hogy annyira földhöz vágná a nézőt az élmény, hogy abból csak másnap ébred fel. Sőt, úgy érzem, hogy Whannell rendezésének a sikere és hatásfoka nagyban abból ered, hogy a 2020-ban inkább már csak megmosolyogtató cím hallatán egy arcpirítóan ciki horrorra számít az ember. Az viszont önmagában bravúros, hogy számos apró és kevésbé apró hibáival együtt is sikerrel revitalizálta a koncepciót az ötlet aktuális feldolgozása. Kellemes meglepetés, néhány egészen erős pillanattal - ám ahhoz, hogy igazán működjön az élmény, valószínűleg érdemes az elvárásainkat takaréklángon tartani.

A láthatatlan ember

Kinek Ajánljuk
  • Azoknak, akik azt gondolták, nem lehet már mit kihozni az alapötletből.
  • Akik egy feszült pszicho-horrorra vágynak.
  • Akik vevők a kreatív operatőri megoldásokra.
Kinek Nem
  • Azoknak, akik frászt kapnak a logikátlanságoktól.
  • Akik nem értékelik a hatásvadász megoldásokat.
  • Akik nem kedvelik az öncélú lezárásokat.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.