Garth Davies filmjében az emberiségnek, pontosabban a Földön élni kívánó emberiségnek nincsen fényes jövője. A vízkészlet rohamosan fogy, a bolygó lakhatatlanná válik, egyetlen remény az életben maradásra az, ha a civilizációt kimentik egy másik bolygóra.

Junior (Paul Mescal) és Hen (Saoirse Ronan) életébe egy nap egy férfi (Aaron Pierre) toppan be, aki a férjnek elmondja: részt kell vennie egy tesztként elvégzendő űrutazáson. A furcsa és szokatlan ajánlat teljesen felforgatja a házaspár mindennapjait. 

A Foe, avagy magyarul A látogató azon science-fiction filmek közé sorolandó, amelyek úgy pedzegetnek klasszikus, sci-fikbe illő témákat, hogy közben egy minimalista, mindenféle high-tech kütyüktől mentes környezetet teremtenek meg a szereplőik számára. Úgy tud science-fiction lenni, hogy közben a stilisztikai részét nézve eszünkbe se jutna, hogy műfaji filmet nézünk. Ez nem baj, sőt: Davies víziója amúgy is kellőképpen puritán, sokkal inkább kiemeli azt a kiszolgáltatott, lepusztult helyzetet, amiben az emberiség él. Még akkor is, ha mindezt egy a világtól elszigetelt kis tanyán teszi meg, de mégis, ez az izoláltság csak még jobban ráerősít az emberben arra, hogy bizonyos pontig egyenlőségjelet tegyen a láttatott környezet és az emberiség jelene között. Letisztult képsorok, félsötét, néhány gondosan komponált beállítás és két remek ír színész, akik végre együtt szerepelnek (tényleg nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Saoirse Ronan és Paul Mescal mennyire tehetséges fiatal színészek). 

Akkor mégis miért van az, hogy ennyi tehetséges embertől csak annyira futotta, hogy egy ennyire ihlettelen, unalmasan moralizáló drámát hozzon össze? 

Maga az alapszituáció, hogy egy férfi belép hőseink életébe egy furcsa és képtelen ajánlattal, még kellő ígérettel szolgál, viszont már az első fél órában azt éreztem, hogy ez a kiindulópont inkább lenne elég egy rövidfilmhez, semmint egy két órás játékidejű nagyjátékfilmhez. Ezt pedig csak még jobban megerősítette bennem az, hogy nagyjából tízpercenként néztem az órára és minden esetben csak azt sikerült konstatálnom, hogy a cselekmény még mindig nem ment sehová. Csupán egy helyben topog és azt is rettenetesen unalmasan és semmitmondóan teszi.

Sajnálatos, mert hiába hangzik ambiciózusan a történet, valahogy az sem tud érdekessé válni, mert dacára a két remek színésznek, nem volt rajta fogódzó számomra. Hiányoltam azt a narratív és dramaturgiai kampót, ami felrántott és cipelt volna magával, így csak apró kis motívumok voltak, amik velem maradnak: ilyen a bogarak jelenléte, valamint a szomszédos farmon történt tűzeset látványa. Vagy éppen Mescal drámai kirohanásai, amelyek csak még jobban megerősítik bennem azt, hogy egy fantasztikus tehetség ez a srác.

Hiábavaló viszont az a döntés, hogy a játékidő nagy részében bizonyos információkat szándékoltan visszatart a rendező, ezeknek a kitapintható rejtélye, hiánya inkább csak tetézte bennem a kezdetben csak lappangó érdektelenséget. Mi az, amit tudhat a feleség, amit a férfi nem? Mi történhetett a múltjukban, amely ennyire elidegenítette őket? Vajon tényleg igazat mond az idegen férfi? És végül, de nem utolsó sorban: miért pont ők? Miért pont ők (Junior és Hen) lehetnek a legérdekesebbek a történet szempontjából? Meglehet, a kérdések többségére kapunk választ, az utolsót megválaszolatlanul hagyja a film: a házaspár története önmagában kevésbé érdekes, karakterekként csak néha villantják meg azt, hogy akár érdekfeszítőek és izgalmasak is lehetnének. De nem csak rajtuk múlott, egész egyszerűen a cselekmény nagy része unott és lapos, mely összekeverni látszik a lassúságot és a morózus hangvételt a filozofikussággal és mélységgel. 

Időközben a film szépen befuttat egy másik konfliktust is, amely a Foe egyik fő aduásza (és amelynek fejtegetésébe inkább nem mennék bele, mert azzal a meglepetés-faktort elrontanám) - ennek köszönheti az alkotás azt, hogy legalább az utolsó harmadában életerőre kap és olyan egzisztenciális kérdéseket kezd feszegetni, ami miatt talán úgy érezhetjük, hogy megérte nekiülni a filmnek. Nagy kár, hogy ezt nem hamarabb lépte meg a film. Nagy kár, hogy másfél órát kellett erre várni. De a legnagyobb kár, hogy erre elpazaroltak két csodás színészt.