Maja harminc év körüli lány. Van ugyan egy barátja, akivel össze készül költözni, viszont egy szétszórt, életben szédelgő figura csupán, aki láthatóan nem találja a helyét és azt se tudja, egyáltalán hol keresse azt. Nincs állandó munkája, nincsenek távlati tervei és igazán barátai sem. Grosan Cristina filmje pedig nagyjából az Utóélet és a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan sajátos keverékeként mesél erről a kiúttalanságról. 

- Amúgy, hogyha dolgod van, nyugodtan menj.

- Dehogyis. Nem hagylak itt egy halott emberrel. Jó lesz ez.

- azért is írtam ki magamnak ezt a dialógus részletet, mert nagyon jól kimutatható rajta a film esszenciája. Abszurd, fapofával előadott humor, enyhe belekeseredés az élet szarságaiba. "Jó lesz ez."

A történet szerint Majának (Rainer-Micsinyei Nóra) el kell mennie egy távoli rokonához, akit tizenhat éve nem látott, hogy vigyen neki ételt (és mert nincs más hely, ahol egy éjszakára meghúzhatná magát). Odaérve azonban már holtan találja Irma nénit, ahogy fejjel ráborult az asztalra. Döbbenet és kétségbeesés után jön a telefonálás, mentők, majd pedig később a hullaszállítók. Addig is pedig, amíg ők megérkeznek, Maja ottmarad a lakásban. Ha már úgysincs hol aludnia, jobb híján megteszi egy halott társaságában, ugyebár. Hogy ne legyen egyedül, felmegy hozzá egy rég nem látott barátnője, Sára (Huzella Júlia), annak ellenére, hogy Maja próbálta vele megértetni, nem alkalmas az este arra, hogy lazuljanak és beszélgessenek. Aztán valahogy mégis megtörténik. Majd ahogy az este megy és megy, jönnek más látogatók is, hősnőnknek pedig elég ideje és lehetősége van arra, hogy lamentáljon picit saját életéről. 

Ami elsőre megfogott ebben a filmben az az alapötlet, hiszen lássuk be, egy holttest sokszor játszott már szerepet cselekményben, sokszor volt már katalizátora sok mindennek, de ilyen formában ritkán látni. Van abban valami imádnivalóan és pozitív értelemben beteg, hogy valaki egy ilyen szituációt használ fel arra, hogy kapunyitási pánikról, énkeresésről beszéljen - és pontosan ezért működik is. Habár csak párszor látjuk magát a testet (és akkor is jótékonyan, csak fejjel támaszkodik az asztalnak), maga a tudat, hogy ott van végig, ad egyfajta pikantériát és finom abszurditást a film egészének. Hiszen lássuk be, van abban valami ironikus, hogy valaki egy idős hölgy holttestének jelenlétében próbálja (vagy nem próbálja, de kvázi rákényszerül) értelmezni saját életét és helyét a világban. Mondhatjuk úgy is, hogy egy leélt élet súrlódik egy nem-élt élettel. 

Nem szabad persze megfeledkezni a lány másik társaságáról. Maja és Sára ahogy ott ülnek a lakásban, próbálják tartani egymásban a lelket, párosuk pedig nem mentes régi, ki nem mondott sérelmek okozta feszültségtől, amiként arra sem restek, hogy gyerekkorukat mintegy újraélve, együtt fürödjenek, ruhástól. Egyikük nem tudja, miként legyen felnőtt és csak sodródik (lásd: a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan főhőse), míg a másik szeretne legalább egy kis lélegzetvételnyi szünetet a felnőttlétből. Egyikük egy helyben áll, míg a másik menekülne. Cristina sok kis apró, de annál jelentőségteljesebb mozzanatban érzékelteti ezt. Elbújás a szekrénybe a gyerek elől, akit az apja visz fel hozzájuk, miután nem hagyta abba a sírást. "Szerinted szar anya vagyok?" - kérdezi Majától Sári egy másik jelenetben. Elviccelik, majd egyszer kiderül, amikor felnőtt lesz, egy karácsonyi bulin vagy akárhol. Az éjszaka burkában, egy holttest társaságában kerülnek terítékre egzisztenciális válságok, bukkannak felszínre elnyomott frusztrációk.

Győri Márk operatőr keze munkáját is dicséri, hogy ennyire magával ragadott: közelijei, egyszerű, de mégis hatásos kompozíciói, álomszerű képei szépen társulnak a rendező víziójához. Megmondom őszintén, amennyire nyomasztó maga az alaphelyzet, olyannyira éreztem furcsa komfortot ebben a Grosan Cristina által megteremtett szcenárióban. Nem csupán azért, mert éreztem azt a várt és kellő határozottságot a rendezői hangban, az önazonosságot, hanem talán mert alapvetően vonzódok azokhoz a karakterekhez (vagy hogy úgy ne mondjam: azonosulok velük), akik egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogyan korukból fakadóan a társadalom elvárja tőlük. Talán egy ilyen éjszaka megoldást kínál nekik. Mi mást kínálhatna? 

Cristina alkotása humorában, kidolgozott képi világában és úgy en bloc szellemiségében emlékeztetett egy másik kedvencem filmemre, az Utóéletre. Mindkettő egyedi hangvételű felnövéstörténet, mindkettőben kulcsfontosságú szerepet játszik egy halott. Mindkettőnek ragyogóan sötét és sajátosan kedves humora van és bár alapvetően üzeneteiben és célkitűzéseiben távol állnak egymástól, mégis, weirdségben, zaklatottan dobogó szívükben rokonlelkek. Ezért is, valamint a remek színészek miatt is ajánlom megtekintésre a filmet: Rainer-Micsinyei Nóra hibátlanul hozza Maja savanyúságát, belső tipródását és képes belecsempészni faarcával a kívánt humort (el nem tudok képzelni a szerepre másik színésznőt, talán még Walters Lilit). Huzella Júliát szintén szerettem, ő határozott megjelenéssel kezdi, majd lassan vetkőzi le magabiztosságát és a felnőttléttel járó érettséget, míg a mellékszerepekben olyan színészeket látunk megbízhatóan jó alakításokat nyújtva, mint Hernádi Judit, Bányai Kelemen Barna, valamint egyetlen jelenet erejéig Thuróczy Szabolcs. Hogy aztán arról a tökéletes, rövid, tömör és szomorkásan őszinte dalról nem is beszélve, ami a végefőcím alatt szól.