Aki látta bármelyik előzetesét Dev Patel első rendezésének, és promózni akarta azt az ismerőseinek, élek a gyanúperrel, hogy nem kevesen az "indiai John Wickként" zárták rövidre a beharangozást. Persze az előzetesek erre a benyomásra erősen rá is játszottak, és minden bizonnyal egy teljesen tudatos marketingstratégia volt ez a készítők részéről, hiszen a film bizonyos pontján, utalás szintjén fel is merül Keanu Reeves bérgyilkos filmszériája. Ám ez csak a horog, amivel az egyszeri nézőt könnyen be lehet csalogatni a moziterembe.

A Majomember meg nem nevezett főhőse (Patel) bunyókból, pontosabban fogalmazva azok elvesztéséből igyekszik szponzorálni saját bosszúhadjáratát. Az elején még csak sejteti a film, mi is történt a főhőssel gyerekként, de az már az első percektől világos, hogy semmi jó. Patel karaktere végül saját leleményességének hála állást kap a város legelitebb szórakozóhelyiségében, előbb mosogatóként, majd felszolgálóként, ami fokozatosan közelebb repíti őt bosszújának céljához: egy korrupt, megalomániás rendőrfőnökhöz.

A fenti alapozást a trailerek sem rejtették véka alá, a cselekmény alakulása azonban korántsem olyan lineáris, mint a John Wick filmeké. Ebből fakad az is, hogy bár a kedvcsinálók alapján sokakban egy újabb John Wick koppintás utánérzése alakulhatott ki, a végeredmény végül egy teljesen különálló, sajátos hangulatú darab lett - a legjobb értelemben.

Patelnek érezhetően az egyik szerelemprojektje volt ez - a rendezés és a főszereplés mellett a forgatókönyvből is kivette a maga részét, utóbbiakhoz Paul Angunawela és John Collee is asszisztáltak. Hármójuknak pedig sikerült egy olyan főhőst teremteniük, akinek érzelmi motivációi teljesen tiszták és kiforrottak. Az ő hátterét pedig kreatívan megtámogatták az indiai hitvilág számos történetének egyikével, Hanumanéval (ami valóban "létező" történet). Akármennyire is hihetetlen, Patel így elsők között éri el azt, hogy a nyugati szempontból talán átláthatatlannak tűnő indiai istenrendszerből legalább egy alakot és annak történetét jobban megismerjük és beazonosítsuk.

A Majomember erős hangulatához azonban nemcsak a mitológia, hanem a modern India közege is nagyban hozzájárul. Arról a napokban megjelent Forbes szemlében is lehet olvasni, hogy az olló a szupergazdagok és a szegények között évről évre egyre nagyobbra nyílik, a filmben pedig nem egy snittet kapunk arról, ahogy a csillogó-villogó felhőkarcolóktól alig pár kilométerre már a nyomornegyed végtelenbe nyúló tengere húzódik. Ezt a kontrasztot még jobban kihangsúlyozza az Indiában őshonos és ma is nagy jelentőséggel bíró kasztrendszer problémája is - a nyomornegyed lakói azzal vigasztalhatják magukat, hogy ők legalább nem érinthetetlenek.

Ami az akciójeleneteket illeti, arra valószínűleg kevesen fognak panaszkodni. Patel remekül kövezi ki feszültségkockákkal az oda vezető utat, az első komolyabb verekedés egy nagyon intenzív jelenetsor csúcspontja lesz, amikor is A Majomember ismételten bizonyítja, hogy csak annyiban hasonlít a John Wick filmekre, hogy mindkettő az akció zsánerébe sorolható. A kamerakezelés higgadt, a harcok túlnyomó többségét könnyen tudja követni a néző, nincsenek túltolva a vágások benne - ami különösképpen szerencsés egy olyan akciófilmben, ahol többnyire közelharcokat követhetünk végig.

A hangulatteremtésnél még muszáj kiemelni az aláfestő zenéket. 2024-ben már javában tombol a globalizmus, ennek megfelelően nyugati ritmusokkal átitatott, de mégis jellegzetes indiai hangjegyeket hallhatunk végig a film során - külön bónuszpont a Bloodywood egyik nótájának alkalmazása egy verekedés közepette, aminek refrénje az angol DIE-DIE-DIE-ra (halni-halni-halni) hasonlít.

Természetesen nem lehet minden tökéletes egy első rendezésnél. Patelék bizonyos pontokon jóval nagyobbat szerettek volna markolni, mint ami még belefért volna a cselekmény kereteibe. A politikai szál a világ számos pontján uralkodó korrupt hatalomra próbál utalni, ám ahhoz túlságosan komoly téma, hogy csak úgy beemeljék, hogy aztán konkrétumok nélkül zárják le. Emellett pedig amennyire jól sikerült a főhős karakterének megalkotása, a mellékszereplőkre már annyival kevesebb jutott, amit jól példáz, hogy lényegében csak addig fontosak, amíg közvetlenül segítik a bosszúhadjáratot.

Ám ezek csupán apró kellemetlenségek. A Majomember egy személyes bosszútörténetként kezdődik és fejeződik be, ami néha azért megpróbál kikacsintani ebből a narratívából, de összességében mégis a személyes kereteken belül tartja magát. Épp ezért az előző bekezdésben taglalt elvarratlan szálak nem lesznek nagy kihatással az egész élményre: egy pokolian szórakoztató, különleges hangulatú, illetve erős érzelmi és feszültségteljes momentumokkal is rendelkező akciófilmet kapunk. Patel első rendezésével megugrotta a lécet, és a továbbiakban érdemes lesz odafigyelni az ő nevére a rendezők között.