Daphne du Maurier 1938-as regényéről vélhetően a legtöbb filmrajongó hallott már - leginkább talán amiatt, mert a feszültségkeltés brit származású nagymestere, Alfred Hitchcock is vászonra adaptálta. Az 1940-es feldolgozás elnyerte a Legjobb Filmnek járó Oscar-díjat, ám korántsem ez az egyetlen adaptáció, amely napvilágot látott - színdarabok, tévéfilmek, televíziós sorozatok, rádiójátékok születtek. Újabban pedig Ben Wheatley filmrendező látott az alapanyagban kellő fantáziát és potenciált, hogy ismételten filmre vigye. 

A történet szerint egy fiatal, az élet dolgaiban tapasztalatlan lány (Lily James) egy házsártos trampli (Ann Dowd) társalkodónőjeként megismerkedik az előkelő származású, jómódú és kifinomult modorú Maxim de Winterrel (Armie Hammer). A kezdeti szikra végül lángba torkollik, Maxim pedig egy idő után szépen feleségül veszi a lányt, hogy aztán hozzá költözhessen hatalmas családi házába, Manderley-be. Minden szépen és jól alakul egészen addig, amíg hősnőnk (immáron Mrs. de Winter) meg nem ismerkedik közelebbről a férjét övező sejtelmes múlttal (értsd: a halott ex-feleséggel) és a házvezetőnővel (Kristin Scott Thomas), aki láthatóan cseppet sem szívleli az új jövevényt. A Manderley-ház asszonya érdekessége, hogy alapvetően egy kvázi szellemtörténet, amelyben nem egy konkrét kísértet, hanem egy elhunyt személy maradandó emléke és hatása az, amely kísérti a szereplőket. Ezen túl pedig egy történet arról, hogyan lehet alkalmazkodni egy közegbe, amely kezdettől ellenségesnek tetszik, valamint miként lehet szíved választottjánál elérni, hogy túltegye magát az exén. 

Az, hogy Ben Wheatley vállalta magára a rendezést, rendkívül izgalmas ötletnek tűnt, hiszen a Hitchcockhoz hasonlóan angol származású direktor eddigi filmjei alapján egy igazi, zabolázatlan auteurnek, egy ún. fenegyereknek számított. Alkotásai a műfajok igen széles palettáját járják be (akár egyetlen filmen belül is): készített bérgyilkosfilmből áthajló hátborzongató horrort (Halállista), rendhagyó szerelmes filmet temérdek gyilkolászással (Vérturisták), társadalomkritikus sci-fit (High-Rise), illetve akciófilmet (Össztűz) és pszichedelikus történelmi ámokfutást (Valahol Angliában). Éppen ezért okkal vártuk el azt, hogy az aktuális alapanyaghoz is rendhagyó módon nyúl hozzá és ad egy olyan pikáns mellékízt, különleges perspektívát, amely igazán kirívóvá teszi a végeredményt. 

Annak a gondolata, hogy végül Wheatley nem injektált bele semmi extremitást és vadságot, egyszerre csalódást keltő és bizalomgerjesztő. Csalódást keltő, mert személy szerint nagyon szívesen megnéztem volna egy sajátosabb hangvételű értelmezését a történetnek, ugyanakkor bizalomgerjesztő és szimpatikus, hiszen ez is azt mutatja, hogy Wheatley mindig a történethez próbál idomulni és nem akar mindenáron rátelepedni az alapanyagra. Képes arra, hogy kicsit másként viselkedjen, más metódust használjon, ez pedig végső soron egy vizuális történetmesélő esetében mindenképpen üdvözlendő.

A Manderley-ház asszonyát ennek fényében tehát egyfajta klasszicista attitűd jellemzi, amellyel a mai filmes felhozatalban relatíve ritkábban találkozunk. Nyoma sincs semmilyen formai vagy tematikai huncutságnak (leszámítva egy-két alkalmat, amikor a zenei aláfestésben figyelhető meg néminemű anakronizmus), a cselekmény kellemesen, simulékonyan indul el, mindennemű frusztráció és stressz nélkül. Laurie Rose, aki Wheatley előző filmjei operatőri munkáját is ellátta, elegáns, szép képi világot kölcsönzött az alkotásnak, amelyben cserébe még szebb emberek esnek egymással szerelembe, hogy aztán kapcsolatuk megméretődjön. A filmbe a kezdeti romantikus idillt követően szép lassan kúsznak be a thriller/lélektani dráma elemei, de ezek is csupa hagyományos eszközökkel teremtődnek meg: az ódon ház baljóslatú belseje eleve adja magát atmoszférateremtésre, ezen és még néhány fordulaton kívül a rendező sok helyen a színészeire hagyatkozik, hogy átadják a cselekmény által megkövetelt lelki folyamatokat. 

Wheatley stílusa azonban kimértsége és mértéktartása okán valahogy mégsem tudott teljesen a történet és a karakterek szolgálatába állnia. A cselekmény bár alapvetően nem kapkodja el magát, mégis azt éreztem, hogy a rendező csak úgy keresztülviszi karaktereit az érzéseken, történéseken és kevéssé éreztem azt, hogy mélyebb nyomot hagy bennem az, ami történik velük. Főként az első harmadban figyeltem meg ezt: éppen hogy megismerkedett és összemelegedett a két főhős, már azon kapjuk magunkat, hogy mennek a lelki csatározások és fondorkodások. És igaz ugyan, hogy a lassan, takaréklángon égő sztori abszolút indokolt, a rendező a feszültséget és a kézzel fogható drámát kiskanállal, óvatoskodva méri. Néhány erős "pillanatot", például a jelmezbál jelenetét leszámítva ez jellemzi az egész filmet és ez csúcsosodik ki az utolsó harmad nyomozásánál, tárgyalásánál, amelynél azt éreztem, nem tartogat kellő mennyiségű puskaport és muníciót. Épp csak annyit, hogy egy kellemesen szórakoztató és közepesen izgalmas dráma kerekedjék. Ezen persze egy pontig segítenek átlendülni a színészek: Lily James nagyon szerethető a naiv, fülig szerelmes, az események hatására megacélosodó lány szerepében, Kristin Scott Thomas pedig fenségesen utálni való a házvezetőnőként. Armie Hammer emellett pofátlanul jóképű fizimiskával lépeget egyik jelenetről a másikra és próbálja elhessegetni az érzést, hogy igazából a karakterében lehetett volna sokkal több is, mint amit mi látunk általa (illetve: a forgatókönyv által). 

Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz film lenne A Manderley-ház asszonya, közel sem. Épp csak nem éreztem, hogy ez elég lenne és úgy gondolom, az alapanyagban, az alapsztoriban rejlő potenciált nem sikerült maradéktalanul kihasználnia a rendezőnek. Nincsen elég kiemelkedő pillanat és nem éreztem katarzist. Rebecca emléke ennél jóval többet érdemelt volna. Mrs. Danvers nem lesz boldog.