A megtisztulás éjszakája: Választási év kevés erényt tudhat magáénak és még azzal a kevéssel se tud igazán élni. Adott először is egy potenciálisan jó kiindulópont, mely szerint egy kormányrendelet értelmében minden évben megrendezésre kerül az úgynevezett "megtisztulás éjszakája", hogy az átlagpolgárok a maguk kénye-kedve szerint, büntetlenül kitombolják magukat, agresszív hajlamaikat kiéljék. Eddig rendben van. A sorban következő harmadik etap mindezt még azzal is megfejeli, hogy az idei elnökválasztásokra reflektálva a választási kampány egyik eszközéül teszi meg ezt az egész purgálósdit.
Nem nehéz észrevenni azt, hogy James DeMonaco szándéka az volt, hogy egy ütős, harapós kis szatírát hozzon össze, de ahhoz az is kellett volna, hogy az ötletet magát jobban kidomborítsa és kicsit túlmutasson azon, hogy a pokol egyetlen éjszaka során elszabadul és az emberből előbújik a kisördög. Mert akárhogy is nézzük, bármennyire is rendben van ez a kiindulópont, attól még csupán egy kiindulópont, amire nem ártana építkezni is ahhoz, hogy a végeredmény összhangban álljon az ötlet milyenségével.
Építkezés helyett azonban DeMonaco inkább azt demonstrálja, hogy mennyire nem tudta továbbgondolni saját kis ötletét és inkább a maga komfortzónájában maradva tulajdonképpen nem tett mást, mint feláldozta a potenciált egy kreativitást nélkülöző trashfilm kedvéért. Magával a kiindulóponttal és önnön lustaságával aztán saját maga alatt vágta a fát, hiszen filmjével éppen az amerikai társadalom lappangó, majd intenzíven felszínre törő agresszivitására próbálta felhívni a figyelmet, mely aztán ironikus módon egy öncélúan erőszakos és roppant felszínes filmet eredményezett. Hiába sejtjük, hogy mit akar nekünk mondani DeMonaco, ha egyszer minden mondata és minden jelenete a filmnek bűzlik a felszínességtől és a visszájára forduló erőszak ábrázolástól. Hiába lenne remek ötlet az, hogy meglovagolják az elnökválasztást, ha egyszer képtelen az alkotó túljutni azon, hogy az egyik fél nagyon gerinces, a másik pedig nagyon gerinctelen. Azzal, hogy ilyen élesen elhatárolták egymástól a két csoportot annak a lehetőségét is elvette, hogy kicsit legalább bonyolítsa a szituációt: nincs elmosódottság, csak agresszió kontra béke. Az antagonisták megmaradnak a homályban egyszerű gonosztevőkként - habzó szájjal, bárminemű személyiség nélkül, a jófiúk pedig bár jobban előtérben vannak, azok is csak skiccelve vannak.
A film közben szórakoztatni is elfelejt, végig halálkomolyan veszi magát és az alkotók valószínűleg azt is luxusnak érezhették, hogy legalább az akciójelenetek élvezetesek legyenek - a hanyagul felvázolt túlélők futkározásába kevés energia és ötlet szorult, ahogy az összetűzések sem tartogatnak túl sok meglepetést és izgalmat. A civil ember elfajzásának képei pedig bár olykor egészen apokaliptikusak, jobbára inkább hatásvadászok és gyengék - a cukorkáért gyilkolni is képes, szüleit lemészárló tinilány például akár egy Rob Zombie-filmből is előbújhatott volna.
A színészek mindeközben csak minimális lehetőséget kapnak arra, hogy tehetségüket megvillantsák. Az Amerika kapitány második részéből ismert Frank Grillo például semmivel nem bizonyul többnek a Támadás Fehér Ház-beli Gerard Butler-karakternél (mindketten mogorvák és mindketten jól bánnak a késsel), de ahogy a széria második etapjában, úgy itt is alul használják. Elizabeth Mitchell csereszavatos az idealista-optimista szenátorasszony szerepében, míg Betty Gabriel Grillo-hoz hasonlóan kihagyott ziccer, pedig belőle többet is néztünk volna egy jobb filmben, ahogy felveszi a kesztyűt az őrültek ellen.
Kár ezért a filmért, mert több is lehetett volna belőle, vagy legalábbis egy élvezetes B-film, de még arra se futotta. Azt se mondhatjuk, hogy a pénzhiány volt az ok, hiszen kevesebb pénzből is összehoztak már valamirevaló akciófilmet, itt inkább a forgatókönyvért és rendezésért is felelős DeMonacót kell hibáztatunk: ha nem olyan lusta ahhoz, hogy kicsit árnyalja a két csoportot és ha kevesebb ingert érez arra, hogy a magától értetődőt az orrunk alá dörgölje ("Látod, milyen erőszakos tud lenni az ember? Látod?!") jó erősen és mindemellé esetleg még mondana is valamit, akkor most nem egy ilyen erőtlenségtől és ötlettelenségtől senyvedő, félseggű produkcióval állnánk szemben, ami eltékozolja csak a színészeket is. Kár érte, de tényleg.